Gyermekpszichodráma: Fedezd fel a lélek mélyén rejlő öngyógyító potenciált!

Kolozsvár adott otthont a 4. Nemzetközi Gyermekpszichodráma-konferenciának szeptember 12-14. között. Ez az esemény különösen fontos volt, hiszen a gyermekpszichodráma egy csoportos pszichoterápiás és megelőző módszer, amely a történetek mesélésére és megjelenítésére épít. E technika célja, hogy a gyermekek kreativitását és spontaneitását elősegítve támogassa lelki egyensúlyuk helyreállítását. A konferencia kiemelkedő pillanataként ünnepelték Kende Hanna 100. születésnapját, aki Kolozsváron született és jelenleg Párizsban él. Ő a gyermekpszichológia kiemelkedő alakja, aki az adleriánus gyermekpszichodráma módszerének megalkotója. Kende Hanna a Francia Adleriánus Pszichoanalitikus Társaság kiképző pszichoterapeutájaként, valamint a Magyar Individuálpszichológiai Egyesület tiszteletbeli elnökeként és kiképző terapeutájaként is ismert. Emellett a Magyar Pszichodráma Egyesület szupervizora, és a Kende Hanna Gyermek- és Kamaszdráma Egyesület képzéseiért is felelős. A múlt század 70-es éveiben, Alfred Adler individuálpszichológiáját és Jacob Levy Moreno pszichodrámáját ötvözve dolgozta ki saját módszerét Franciaországban, amelyet 1991-ben kezdett el átadni a magyar szakembereknek, majd 2006-tól az erdélyi kollegáknak is. Az elmúlt húsz évben Erdély több nagyvárosában folyamatosan működnek gyermekpszichodráma-csoportok. A konferencia során bemutatták módszertani könyvének román nyelvű fordítását is, ezzel is hozzájárulva a szakmai közösség fejlődéséhez.

Kende Hanna 100 éves - hirdeti a konferencia plakátja. Először azt hihetnénk, hogy ez csupán egy mese születése, ám mégis itt van! Madame Kende, a játszó néni (ahogyan legfiatalabb páciense, a mindössze három és fél éves kisgyermek, nevezte őt) most előttünk áll, mintha csak egy mesebeli világból lépett volna elő, vagy talán mi magunk léptünk be a mese varázslatos birodalmába? Aranyos mosolyával és erőteljes jelenlétével lenyűgöz bennünket. Az idő csak a külsején hagyott nyomot, belső ereje és szellemi frissessége azonban töretlen. Fáradhatatlanul és bőkezűen osztogatja szakmai tudását és tapasztalatait, melyeknek alapját az élet iránti szeretete és az emberek iránti mély elkötelezettsége képezi.

- Kende Hanna bevezetőjében idézi Alfred Adler gondolatát. Hanna néni zenei pályafutása 1925-ben indult. A kolozsvári gyermekkor és a fiatal felnőtté válás időszaka a történelem által okozott zűrzavarokkal volt tele: 19 éves korában deportálták, majd Magyarországon három évet töltött munkatáborban. Amikor megkérdeztem, mi segítette át az életének e két legnehezebb időszakán, röviden, egyetlen zsidó kifejezéssel válaszolt: dafke. Csak azért is.

Szimfóniája következő tételei között ott találjuk Budapest újrakezdésének hangjait, amelyeket Párizs 1956-os eseményei és az emigráció szövevényei szőnek át. Ugyanakkor Párizs, a Sorbonne szellemi központja is, új perspektívákat nyújtott számára. Az 1960-as évek elején kezdett el pszichológiát tanulni, és nem csoda, hiszen édesanyja, Becski Irén, Kolozsvár neves gyermekpszichiátere volt. Az anyai példa és férje, Kende Péter, szociológus és akadémikus támogatása együttesen ösztönözték Kende Hannát arra, hogy a gyermekpszichológia területén találja meg hivatását. Munkájáról és módszere kialakulásának történetéről így nyilatkozott:

A francia igazságügyi minisztériumban pszichológusként dolgoztam, ahol a veszélyeztetett, bántalmazott és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkoztam egy nevelési tanácsadó rendelőintézet keretein belül. Franciaországban működik egy különleges intézmény, az úgynevezett gyerekbíróság, amelynek célja, hogy megvédje a fiatalokat a bűnözővé válás veszélyeitől. A rendszer részeként gyerekbírók tevékenykednek, akik felkutatják és nyilvántartják azokat a családokat, ahol a gyerekek valamilyen formában veszélyben lehetnek. Ezekhez a családokhoz speciálisan képzett nevelők érkeznek, akik preventíven segítik őket. Rendszeresen ellenőrzik a család életmódját, figyelemmel kísérik a higiéniai és gyereknevelési szempontokat, és foglalkoznak a gyerekekkel is, hogy megbizonyosodjanak arról, nincsenek kitéve bántalmazásnak. Munkám során számos olyan gyerekkel találkoztam, akit a szülei elutasítottak, vagy akit a családja "rosszcsontnak" bélyegzett. Ezek a gyerekek gyakran provokáló magatartást tanúsítottak, verekedtek, vagy olyan problémás viselkedésük volt, hogy kiutasították őket az iskolából, ami miatt többször iskolát váltottak. Az ilyen gyerekek sokszor a társadalmi kirekesztés áldozatai lettek, ami tovább súlyosbította a helyzetüket.

A csapatunkban volt pszichiáter, szociális gondozó, és az volt a feladatunk, hogy tájékoztassuk a gyerekbírót a gyerekek fejlődésének lehetőségeiről. Felállítottuk a diagnózist, és jelentéseket fogalmaztunk meg a gyerekbíróság számára. Egy idő után észrevettük, hogy a legveszélyeztetettebb, legrosszabbul induló gyerekeknek a nevelő által nyújtott pedagógiai segítség elégtelen. Úgy gondoltuk, többet kellene tennünk értük. Igen ám, de az ilyen gyerekekkel nem lehet egyéni pszichoterápiát folytatni, mert nem bíznak a felnőttekben, sőt félnek tőlük. Jobb, ha csoportban vannak. Franciaországban minden héten van egy iskolaszüneti nap, ezt használtuk ki. Klubszerűséget hoztunk létre, és egész napos foglalkozást dolgoztunk ki a problémás gyerekeknek. A nevelők elhozták azokat, akik messze laktak, a többiek egyedül jöttek reggel, és délutánig együtt voltunk, közösen ebédeltünk (egyesekre rájuk fért, hogy legalább hetente egyszer jóllakjanak). A közös étkezés fokozta a találkozások családias jellegét, ami igen fontos volt a gyerekek lelki egyensúlya szempontjából. Ez a mozzanat része lett a módszeremnek, de ma már kevesen és ritkán alkalmazzák.

Ezek után módszerének elméleti hátteréről kérdeztem Kende Hannát.

Az édesanyám az adleriánus megközelítés híve volt, így már fiatalon megismerkedtem Alfred Adler pszichológiai elveivel. Kamaszként mélyebb bepillantást nyerhettem az adleri filozófiába, ami később rendkívül értékes eszközöket nyújtott számomra a gyerekek támogatásában és fejlődésük elősegítésében.

Hanna néni folytatja: "Adler elméletének kulcsfontosságú eleme a kisebbértékűségi érzés. Az emberek gyakran úgy érzik, hogy valamilyen szempontból kevesebbek a többieknél. Lehet, hogy valaki alacsonyabb vagy magasabb termetű, vagy éppen a hajszínével van elégedetlen: ha barna, de szőke hajra vágyik, vagy fordítva. Ezt a különbséget sokan negatívként élik meg. A kisebbértékűségi érzés minden emberben jelen van, születésünktől fogva. A gond akkor kezdődik, amikor ez az érzés túlzott mértékben jelenik meg. Ha egy gyermek kisebbértékűségi érzéssel küzd, és úgy érzi, hogy magányos, vagy másokhoz képest különbözik, kénytelen saját negatív önképét kialakítani, amely gyakran agresszív formát ölt. Ha ráadásul a felnőttek viselkedése miatt úgy érzi, hogy rossz, gonosz, buta, vagy éppen hogy nem érdemel szeretetet, és ezt a negatív képet elfogadja, az jelentős hatással lehet az egész életére."

Nem az számít, hogy milyen dolgokat élünk át, hanem az, hogyan reagálunk arra, ami velünket ért.

Adler nézetei szerint minden egyén képes arra, hogy saját gyógyulási folyamatát kialakítsa. Ezért nem a terapeutának vagy tanácsadónak kell megmondania, mi a probléma, és hogy mi a megoldás, hanem a gyermekeknek maguknak kell felfedezniük a válaszokat. Véleményem szerint a gyerekek esetében a betegség megnevezése helyett inkább abban kell őket támogatni, hogy játékos formában dolgozzák fel érzéseiket, mivel ez sokkal kevésbé megterhelő számukra. Az adleri pszichológia egyik központi üzenete, hogy a gyermekek lelkében olyan erők rejlenek, mint a spontaneitás és a kreativitás, amelyek aktiválásával képesek önállóan meggyógyulni. Ezek az erők leginkább a játék során bukkannak felszínre. Hisszük, hogy a gyermekek maguk is képesek felfedezni azokat a témákat, és olyan történeteket kitalálni, amelyeket eljátszva társaikkal a csoportban, csökkenthetik szorongásaikat, és elősegíthetik a személyiségük fejlődését. Ha sikerül megváltoztatniuk önmagukról alkotott képüket, az a családi és iskolai kapcsolataikban is pozitív változásokhoz vezethet. Például a magányos gyermek a közösségben empatikusabbá válhat, míg a dühös, verekedős gyermek a konfliktusait más, kevésbé agresszív módon kezelheti.

Kende Hanna módszere alapvetően a Jacob Levy Moreno osztrák-amerikai orvos és pszichiáter által megalkotott felnőtt pszichodrámán nyugszik. Moreno egyetemi évei alatt rendkívüli örömmel mesélt a bécsi parkokban játszó gyerekeknek, akik a történeteket saját gyermeki képzeletük és kreativitásuk segítségével kiegészítve és átformálva életre keltették. Ráadásul Moreno nemcsak mesélt, hanem aktívan részt is vett a játékban. Ezek a közös élmények akár a gyermekpszichodráma kezdetének is tekinthetők, ám végül Moreno felnőtteknek szánt módszerét dolgozta ki.

Franciaországban részt vettem egy felnőtt pszichodrámaképzésen, amely mély nyomot hagyott bennem. Az ott megszerzett tudás azonban különösen akkor vált értékessé számomra, amikor a gyermekekkel folytatott munkámba integráltam. A gyerekpszichodráma módszerem alapja a pszichodráma technika, amely azt hangsúlyozza, hogy a gyermekeknek szükségük van arra, hogy játékos formában dolgozzák fel a bennünket foglalkoztató nehézségeiket. Moreno megközelítése a felnőttek lelki világához közvetlen és nyílt, hiszen például kérdéseket tesz fel a családi konfliktusokról, és lehetőséget ad arra, hogy a résztvevők eljátsszák ezeket a helyzeteket. Ezzel szemben a gyermekpszichodráma világában ez a módszer nem alkalmazható. Ha egy gyerek negatív érzéseit a szülei iránt verbálisan fejezi ki, az súlyos bűntudatot kelthet benne. Például, ha kineveti az anyját vagy megemlíti apja alkoholfüggőségét, az érzelmi következmények rendkívül károsak lehetnek. Moreno verbális technikái a gyermekek esetében nem hatékonyak, hiszen ahogy Alfons Aichinger német pszichológus is hangsúlyozza, a fiatalok nem tudják korlátozni a belső világukat a szavakra. Az ő kifejezésmódjuk sokkal inkább a játékban, a cselekvésben és a drámai megjelenítésben valósul meg, ezért a gyerekek számára a szavak helyett a mozgás és a képzeletbeli játékok a legmegfelelőbb eszközök.

A mese egyik leglényegesebb szerepe, hogy minden időszakban és közösségben képes szimbólumok segítségével kifejezni azokat a dolgokat, amelyekről sokszor nehéz nyíltan beszélni. Ez a kifejezésmód gyógyító hatással bír. Gondoljunk csak a hétfejű sárkány legyőzésére, a legkisebb királyfi kalandjaira, vagy a ravasz szegénylegények és leányok történeteire. Ezek a mesebeli lények és varázstárgyak lehetőséget adnak arra, hogy a mese hallgatói megtapasztalják: a nehézségek leküzdhetők, a jót érdemes védeni, és a kitartás mindig kifizetődik. A mesék tehát erőt adnak a fiataloknak: amikor a gyerekek azonosulnak a mesehősökkel, átérzik az ő küzdelmeiket, és amikor a főszereplő végül győz, az inspirációt nyújt számukra is, hogy ők is képesek lehetnek a saját harcaikban diadalmaskodni.

Hanna néni azt mondja, a gyerekek vezették rá a megoldásra, amikor történeteket kezdtek mesélni: "A cselekménynek rendszerint és látszólag nem volt köze a jelenükhöz, az életükhöz. Nem azt mondták, hogy "engem megpofoz az anyám", vagy hogy "a szüleim nem értenek meg". Nyíltan nem bírálták a szüleiket, hanem olyan történeteket találtak ki, amelyekbe önkéntelenül beleszőtték a problémáikat. Egészen más közegbe tették át a problémákat: állatos történetbe, tündérmesébe, vagy akár modern keretbe, fantasztikus, olykor szürreális jellegű szereplőkkel, cselekménnyel." Például a mosolytalan, fáradékony, iskolafóbiás, pszichoszomatikus tüneteket mutató kilencéves kislány a közösen kitalált mesében a kagylóba zárt varázsgyöngy szerepét választotta, ami szép leánnyá változott, amikor a legkisebb halászlegény felhozta a tenger fenekéről. A tizenegy éves, agresszív, szabályszegő, senkit figyelembe nem vevő fiút gyakran bántalmazta az édesapja. Emiatt a gyereket bizonyos időre kiemelték a családból. A fiú a cirkuszból elszabadult, még nem idomított, vad oroszlán szerepét vállalta (saját apját jelenítve meg ezzel), amely a történet szerint nem vadult többet, miután visszakerült hozzá a kölyke. Tulajdonképpen a meséjükben burkoltan, szimbolikusan benne voltak a gondjaik, nehézségeik. A szimbolikus kifejezésmód nem egyszerűen azt jelenti, hogy a konfliktusok közvetlen megnevezésétől eltekinthet a gyermek, hanem új megoldási lehetőségeket kínál.

A gyerekek számára a mesélés élménye akkor válik igazán felejthetetlenné, ha az elképzelt történeteket maguk is életre kelthetik. Az "élő játék" koncepcióját Európában Moreno tanítványai honosították meg, akik úgy gondolták, hogy a drámai improvizáció nem csupán szórakoztató, hanem mélyen gyökerezik az emberi szellem fejlődésében. Moreno munkássága révén a színház nem csupán esztétikai élményt nyújt, hanem kaput nyit a szakrális világ felé, lehetőséget adva arra, hogy a gyerekek jobban megismerjék önmagukat és a körülöttük lévő természetet. Hanna néni és csapata hamar felfedezték, hogy a gyerekek játékához elengedhetetlen, hogy legyen mellettük egy felnőtt, aki segít kordában tartani az érzelmeket. Emellett fontos, hogy megértsék a gyerekek játéknyelvét, hogy amikor bevonják őket a történetbe, képesek legyenek megfelelően reagálni. A szeretetteljes és elfogadó légkör megteremtése kulcsfontosságú, hiszen csak így érezhetik biztonságban magukat a gyerekek. Ez a biztonság pedig lehetővé teszi számukra, hogy elengedjék a védekező mechanizmusaikat, barátkozzanak társaikkal, és igazán beleéljék magukat a játék világába.

Amikor kezdetét veszi a pszichodráma foglalkozás, a gyerekek azonnal átkerülnek egy varázslatos világba, ahol a valóság határai eltűnnek. Itt szabadon szárnyalhat a képzeletük: bármit kitalálhatnak, amit csak szeretnének, és olyan szerepeket ölthetnek magukra, amelyek éppen kedvükre valók. Ők maguk irányítják a játék menetét, ők határozzák meg, hogy mások mit csináljanak, és hogy a történetek hogyan végződjenek. Minden gyermeknek lehetősége nyílik arra, hogy a többiek támogatásával megalkossa a saját csodálatos univerzuma­it. A külvilág szabályai itt részben háttérbe szorulnak, így semmi nem akadályozza őket abban, hogy kifejezzék a fantáziájukat. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az öncélú rombolás és az agresszív viselkedés nem fér bele ebbe a közegbe. A játék során éppen azt igyekszünk elérni, hogy a negatív viselkedési formák átformálódjanak, és fény derüljön azok mögötti okokra is.

Amint a csodavilág légkörének varázsa körülöleli a gyermeket, ő maga is varázslóvá metamorfálódik. Odavarázsolja magát azokba a személyekbe, állatokba, növényekbe vagy akár tárgyakba, amelyek leginkább tükrözik az ő színes képzeletvilágát, karakterének különböző aspektusait, valamint életstílusának sokszínűségét. Minden gyermek egyszerre van jelen a többiekkel, miközben saját élményeit, érzelmeit és kihívásait fűzi bele a történet szövetébe, a szerepjáték dinamikájába és a választott karakterébe. Ez a közös varázslás lehetővé teszi, hogy mindenki felfedezze önmagát és másokat, miközben egy új, közös valóságot hoznak létre.

Dramatistaként elengedhetetlen, hogy vidámak legyünk, és élvezzük a gyerekekkel való játékot – ez a szenvedély gyorsan magával ragad. Bármilyen szerepet el kell tudnunk játszani, amit a gyerekek ránk osztanak. Én magam is voltam már „rossz anya”, „jó anya”, cseresznyefa, medve, vagy akár szamárfül… a lista szinte végtelen. Néha szükséges, hogy beavatkozzunk a cselekménybe, ha úgy tűnik, hogy az elakad. Amikor egy darabban szerepelünk, nemcsak azt kell megjelenítenünk, amit a helyzet kíván, hanem azt is, amit a gyerekek talán még nem tudnak kifejezni, de mélyen éreznek. A dramatista feladata az, hogy irányítsa a gyerekek játékát, hasonlóan ahhoz, ahogy egy karmester vezényli a zenekart. A „muzsikát” maguk a gyerekek hozzák létre. A terapeutának folyamatosan figyelnie kell minden egyes gyerek játékát, miközben a csoport dinamikáját is szem előtt tartja. A csoportban nyilvánvalóvá válik az egyéni fejlődés, valamint a közösség növekedése is.

Kende Hanna a könyvében leírja, hogy a pszichodráma terápiás hatásának kialakításában fontos szerepe van a katarzisnak, amely alatt ez esetben a feszültségek, a szorongások, a belső konfliktusok dramatikus feloldását érti. A gyermekpszichodrámában a katarzis előtt jelentkezik az örömérzés: a szorongó, problémás, önmaga nehézségeivel túlterhelt, hajszolt gyerek megnyugszik, saját játékos tevékenységében örömét leli, és ha alkotóvá még nem is, de alkotásképessé válik. A gyermekpszichodrámában a katarzis fő formája kétségtelenül a cselekvéskatarzis. A módszer cselekvésen keresztül juttathatja el a gyerekeket a katarzishoz, élményt élménnyel gyógyít.

Kende Hanna "Gyermekpszichodráma. A gyermeki kreativitás öngyógyító ereje" című könyvére hivatkozva a gyermekcsoport találkozásainak elengedhetetlen momentumaiba a következő elemek tartoznak:

*Bevezetés - A morenói felnőtt pszichodrámában az első lépést bemelegítésnek (warm up) hívják. Gyermekek esetében azonban, akik gyakran nyugtalanok és mozgásigényük fokozott, a helyzet más. Számukra a lecsendesedés (cool down) és az egymásra hangolódás válik fontossá, amit kreatív tevékenységek, mint például rajzolás, festés vagy színezés révén érhetünk el. Ez a szakasz nem csupán a figyelemterelés eszköze, hanem egyfajta híd, amely átvezet a valóságból a mese varázslatos világába.*

**Témaválasztás - a mesejelenet megalkotása** A mesejelenet megformálása izgalmas és kreatív folyamat, amely során a gyerekek egyénileg vagy közösen hozhatják létre a cselekményt. Egyik gyermek ötlete nyithatja meg az utat, míg a többiek színesítik és gazdagítják azt saját élményeikkel, emlékeikkel. A történet forrása lehet egy jól ismert mese részlete, egy izgalmas film vagy akár egy videojáték, de nem ritka, hogy a gyerekek álmaikban vagy saját fantáziájukban született kalandokat is felhasználják. A cél, hogy mindenki a saját egyedi nézőpontját és tapasztalatait belevigye a közös alkotásba, így a végén egy igazi kollektív mese születhessen meg.

*Szerepválasztás – a történet kezdetén a gyerekek közül az első választja ki a narratívát, majd a többiek sorban következnek. A pszichodramatisták szerepe szintén fontos: ők azt a karaktert alakítják, amit a gyerekek osztanak rájuk, vagy éppen azt, amihez senki sem mer hozzányúlni. A felnőttek szerepe változó: lehetnek aktív résztvevők vagy éppen ellenkezőleg, háttérben maradók. Mindazonáltal, ha a gyerekek belső világában felmerülő elakadást észlelnek, a felnőttek, a rájuk osztott szerep keretein belül, beavatkozhatnak, mindig azt szem előtt tartva, hogy támogassák a gyerekek önkifejezését és fejlődését.*

**Átöltözés - Az egyszerű jelmezek és kellékek alkalmazása segíti a gyerekeket abban, hogy mélyebben belemerüljenek a szerepeikbe, és azonosuljanak az általuk megformált karakterekkel. Néha egy csupán színes papírkorona is elegendő ahhoz, hogy egy kisfiú vagy kislány igazi királyként érezze magát. Az átöltözés nem csupán a külső megjelenés megváltoztatását jelenti, hanem a csoport számára is lehetőséget ad arra, hogy a dramatizáláshoz szükséges varázslatos hangulatot teremtsenek, ezzel még inkább életre keltve a mesét.**

* Szabad játék - elengedhetetlen, hogy a gyerekek teljes mértékben szabadon kifejezhessék kreativitásukat. A játék során gyakran eltérhet a történet a korábban elmondottaktól, de éppen ekkor találhatnak rá a csoporttagok arra a válaszra, amely a korábbi elmesélés során felmerült problémát érinti.

Kilépés - egy varázslatos hang, akár egy csilingelő csengettyű vagy egy mély gongütés, jelzi a szerepjáték lezárását. Ekkor a szereplők sorra bemutatkoznak, mintegy megidézve a mesebeli kalandjaikat: "Tigrisként éltem, most pedig Balázs vagyok." Ez a folyamat segíti a gyerekeket abban, hogy fokozatosan visszatérjenek a valóság világába, és újra megtalálják helyüket a hétköznapokban.

*Befejezés - a foglalkozás zárásaként a gyerekek lehetőséget kapnak arra, hogy összegyűjtsék gondolataikat, és elmondják, mi tetszett vagy mi nem tetszett a közös játék során. Eredetileg ez a visszajelzés a játék utáni közös étkezés alkalmával zajlott, azonban ez a módszer nem vált széles körben elterjedtté a levezető szakaszok során.*

Kende Hanna és csapata kezdetben a veszélyeztetett, bántalmazott, valamint hátrányos helyzetű gyermekek támogatására összpontosított. Idővel azonban a módszerük kiterjedt a különféle viselkedési zavarokkal küzdő fiatalokra is, mint például a hiperaktivitás, agresszivitás, figyelemzavar vagy gátlásosság. Emellett a pszichoszomatikus problémákkal, mint a szervi ok nélküli betegségtünetek, allergiák és migrén, valamint a személyiségzavarokkal, szorongással és tikkeléssel bajlódó gyerekek esetében is alkalmazták a megközelítést, amely így egyre szélesebb körű segítséget nyújtott a rászorulóknak.

A gyermekpszichodráma egy olyan kis csoportos foglalkozást jelent, ahol általában két terapeuta irányításával öt-hat gyermek vesz részt. Az életkorbeli különbségek figyelembevételével a program ötéves kortól egészen 13-14 éves korig alkalmazható. A tinédzserek számára, azaz a 14 év felettieknek, kifejezetten számukra kialakított kamaszpszichodráma a megfelelő módszer. A csoportfoglalkozások általában egy éven át tartanak, de igény szerint meghosszabbíthatók, és a tanévhez igazodnak.

- Az egész terápia célja nem pszichológiai és nem orvosi jellegű, hanem azt szeretnénk elérni, hogy a gyermek fejlődjön, kellemes, optimista lénnyé váljon, aki bízik önmagában, teljesebb, és meg tudja valósítani önmagát. A gyerek a műhelyen belül, a pszichodrámcsoport biztonságos, elfogadó közegében felismeri, hogy ő kreatív, érdekes és értékes, más szóval megváltozik az énképe, az önbecsülése, egyszersmind a magatartása is, de ez az átalakulás csak akkor érdekes, amennyiben visszahat a valóságra, és az eredmény nem marad elszigetelten a pszi­cho­drá­macsoport belső világában. Tehát, ha arról a gyerekről, akit kiközösítettek az iskolában és rossz tanuló volt, kiderül, hogy mégis kedves, értelmes, és egész más képességekről tesz tanúságot, netalán a speciális iskolából normál iskolába kerül, teljesíteni tud az iskolai tevékenységeken, barátai lesznek, és mindezek révén megváltozik az egész életérzése, életstílusa - ez a cél.

A gyermekpszichodráma egy rendkívül hasznos eszköz, amely segíthet a nehéz anyagi és társadalmi helyzetben élő gyerekeknek abban, hogy elkerüljék a bűnözés csapdáját. Fontos, hogy tudatosítsuk bennük, hogy létezik más út is, amely nem a mások bántalmazásán, hanem a közösség támogatásán alapul. Ahelyett, hogy a fizikai erőszak vagy a hatalom fitogtatása lenne a cél, érdemes hangsúlyozniuk, hogy a valódi érték abban rejlik, amit a társaikért tehetnek. A mai világ tele van olyan impulzusokkal, amelyek arra ösztönöznek, hogy ellenségeket keressünk magunk körül; ezért kulcsfontosságú, hogy támogassuk a gyerekeket abban, hogy a segítségnyújtás erejét ismerjék fel, és saját maguk is aktívan részt vehessenek a közösség építésében.

A gyerekek változásigénye, vagy helyesebben saját sorsuk, életstílusuk megváltoztathatóságába vetett hite hosszú lelki folyamat eredményeként alakul ki, azonban a gyermek lehetőségei arra, hogy önmagáról helyes képet alkosson, még mindig sokkal nagyobbak, mint felnőttként, mert addigra a szokások megszilárdulnak, és nehezebb rajtuk változtatni - mondja Hanna néni.

A "Jóvá tenni" kifejezés egy különleges játékossággal bír: egyrészt utal arra, hogy a szülő felelősséget vállal a gyermekért, másrészt pedig arra, hogy helyrehozza a múltban történt negatív eseményeket. E két értelmezés egyesítése egyfajta újraértékelést jelent, ahol a szülő nemcsak a gyermek fejlődéséért felel, hanem a közös élmények és történések feldolgozásáért is. Ezáltal a "jóvá tenni" nem csupán egy cselekvést, hanem egy érzelmi utat is jelent, amely során lehetőség nyílik a gyógyulásra és a kapcsolat megerősítésére.

A gyerekek több különböző módon kerülhetnek pszichodrámacsoportba: intézményes keretben (nevelési tanácsadó), az iskola ajánlására vagy a szülő saját kezdeményezésére. Nagyon fontos, hogy a gyerek kezdettől fogva érezze, hogy bár nem saját akaratából ment pszichológushoz, a döntés nem helyette, hanem az érdekében történik. Bármilyen okból kerül a gyerek vagy kamasz a pszichodrámacsoportba, nagyon fontos, hogy szívesen járjon oda, kellemes élményt jelentsen számára együtt lenni a többi gyerekkel, fiatallal, és örömét lelje a dramatikus játékban. A felvételre csak a gyerek határozott igenlő válasza után kerülhet sor, ha a szülők is helyeslik, hogy a gyerek rendszeresen járjon csoportba.

Kende Hanna könyvéből idézünk ismét: "A csoporttevékenység célja, hogy a gyerek képes legyen változatos szerepekbe beleélni magát, hogy megvalósítsa egyéniségének, személyiségének addig rejtett lehetőségeit, dimenzióit. (...) Kialakul a csoporttudat, amely túlmutat a családi kereten, és segít a gyereknek önállósodásában, függetlenedésében. A csoportélmény előmozdítja a kölcsönös megértés és elfogadás légkörének kialakulását. (...) Aichinger szerint lényeges: a gyerekek összehangolják a szerepeiket, és ez csak kreatív együttműködésben valósulhat meg." - A gyermekpszichodrámában a nárcisztikus, agresszív gyerekek is felismerik az együttműködés szükségességét. Adler pszichológiájának sarokköve: a közösségérzés érvényesítése a hatalomvágy ellenében. Tehát a pszichodramatikus játék elősegíti a szociális érési folyamatot - teszi hozzá Hanna néni.

Mielőtt a gyermek csatlakozhatna a pszichodráma csoporthoz, elengedhetetlen, hogy a pszichológus alapos beszélgetést folytasson a szülőkkel. Ennek során fontos, hogy megismerje a család hátterét, történetét és struktúráját, valamint a szociális helyzetüket. Ezen kívül a pszichológusnak érdemes feltérképeznie a szülő elvárásait a gyermekkel kapcsolatban, valamint a gyermek tanulási és viselkedési nehézségeit, családi problémáit a szülő perspektívájából. Ugyanakkor a gyermek saját véleményének és érzéseinek megismerése is elengedhetetlen a folyamat során.

- Mi történik a gyerekkel a pszi­chodrámás életszakasza lezárulása után? Hogyan illeszkedik vissza a jó irányba megváltozott gyerek a lelkileg és viselkedésükben változatlan családtagok közé?

A módszer elsődleges célja, hogy a gyermekek önértékelését pozitív irányba terelje. Sokszor a gyerekek nincsenek tudatában a saját tehetségüknek vagy értékeiknek, és ezt a csoportos tevékenységek során fedezhetik fel, például rajzolás közben. Itt nem bírálják egymást, hanem inkább arra összpontosítanak, hogy megértsék, mit szeretne kifejezni a másik. Sajnálatos módon sok gyermek azt a benyomást szerzi, hogy nem elég jó, mivel a szüleik és tanáraik gyakran a negatívumokra helyezik a hangsúlyt. Amikor a szülők a gyermekük problémáit osztják meg a pszichológussal, gyakran csak a gyengeségeket emelik ki. Ilyenkor arra kérem őket, hogy próbáljanak meg valami pozitívat is mondani a gyermekükről, és emeljék ki, mi az, amiben igazán jó. Megdöbbentő, de gyakran tapasztalom, hogy a szülők ilyenkor némileg zavarba jönnek, és nem tudnak azonnali választ adni.

A szülők számára létfontosságú, hogy teret nyerjenek a gyerekeikkel kapcsolatos aggodalmaik megvitatására és feldolgozására. Ezt a folyamatot szülők kísérő terápiájának hívjuk, amelyet a terapeuták különböző megközelítésekkel valósítanak meg. Léteznek rendszeres szülőcsoportok, amelyek párhuzamosan működnek a gyerekek terápiás foglalkozásaival, de vannak vegyes, szülő-gyerek csoportok is. Ezek a csoportok időről időre közös játékokat szerveznek, filmeket készítenek, vagy éppen a szülőknek nyújtanak szórakozást, hogy tükröt tartsanak eléjük, és megmutassák, milyen csodálatos gyermekük van. Fontos, hogy a szülők a terapeuta szövetségesei legyenek, hiszen a megértés és elfogadás kulcsszerepet játszik abban, hogy támogassák gyermekeik fejlődését. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy segítséget nyújtsunk a szülőknek abban, hogy átalakítsák a saját gyerekükről alkotott elképzeléseiket. Meg kell érteniük, hogy gyermekük nem "rossz", csupán egy olyan úton jár, amelyen még keresik a helyüket. A gyermek és a szülő egyéni fejlődése együtt járhat a köztük lévő kapcsolat átalakulásával. Ez a változás elengedhetetlen ahhoz, hogy a terápiás folyamat tartós eredményekkel járjon. Az együttműködés és a nyitottság révén egy új, erősebb kötelék alakulhat ki, amely mindkét fél számára előnyös.

A digitális világ előtt a gyermekek nem a telefonok képernyőjét bámulták órákon át, és nem a videójátékok világában merültek el, hanem inkább a klasszikus játékokban, mint például a papás-mamás, iskolásdi vagy doktorosdi. Ezek révén a felnőttek által megfigyelt viselkedési mintákat és interakciókat utánozták. E játékok során nemcsak szórakoztak, hanem kifejezték és feldolgozták a családi életben tapasztalt feszültségeiket is, így a játék egyfajta terápia szerepét is betöltötte. A mai korban viszont ez a folyamat sokkal bonyolultabbá vált, és a gyerekeknek gyakran szakmai támogatásra van szükségük, hogy egészséges módon kezeljék érzelmeiket és tapasztalataikat.

- A mai gyerekek szeretnek-e és tudnak-e még meséket kitalálni, történeteket eljátszani, nem koraérettek-e? - kérdeztük Hanna nénitől.

Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a "koraérett" kifejezés a legmegfelelőbb. Az tény, hogy a videójátékok és a különféle digitális platformokon elérhető játékok teljesen magukkal ragadják őket, és naponta órákon át elmerülnek ebben a világban. Kezdetben azt gondoltuk, hogy ezt valahogyan meg kell fékeznünk, és más típusú történeteket kellene tőlük kérnünk, mintha azt mondanánk: "Amit eddig olvastál vagy hallottál, az nem számít, inkább te találj ki valami újat." Ám idővel rájöttünk, hogy ez nem reális megoldás. Vagy le kell őket szoktatnunk a digitális eszközökről, vagy inkább arra kellene ösztönöznünk őket, hogy a saját identitásuk és élményeik alapján formálják át a történeteket. Én magam is részt vettem olyan játékban, ahol egy gyerek Supermannel azonosult, de a saját problémáit dolgozta fel a történet során. A gyerekek előbb-utóbb eljutnak a lelkük mélyére, ahol a valódi problémáik rejlenek, és képesek ezeket kifejezni a modern hősök révén is. Azonosulnak velük, de kreatívan és spontán módon alakítják át a sztorit. Éppen erre van szükségük.

- A minisztériumban a francia kollégák között nem volt olyan nagy visszhangja a módszernek. Amikor nyugdíjba vonultam, elmentem Magyarországra, és az ottani kollégákkal kezdtem dolgozni. Magyarországon sokkal nagyobb volt az érdeklődés iránta, 1991-től kezdtem ott tanítványokat kiképezni. Később a tanítványaim által számos más országba is eljutott a módszerem. Ilyenek például Olaszország, Horvátország, Szerbia, Ausztria, Ruanda stb.

Romániában az első pszichodráma képzés 2006-ban indult Kolozsváron, ezt követően pedig még két további program valósult meg Erdélyben. Ezen képzéseken mintegy hatvan pszichológus és más segítő szakember sajátította el a módszert, és közülük körülbelül húszan a mai napig aktívan foglalkoznak gyermekcsoportok vezetésével, valamint a módszer népszerűsítésével különböző fórumokon. A Kende Hanna Gyermek- és Kamaszpszichodráma Egyesület 2009-ben alakult meg, hogy szakmai keretet biztosítson e tevékenységek számára. A módszert és az egyesület munkáját a Romániai Pszichológusi Kamara is elismeri.

Bízunk benne, hogy a világ különböző pontjain részt vevő sokaknak sikerült az életükön változtatniuk Hanna néni egyedi megközelítése révén.

- Sajnos, az én volt gyerekeim közül kevésről tudom, hogy mivé lettek, de akikről tudok, az pozitív. Tehát felnőtt korukban megőrizték megváltozott énképüket, és úgy védekeznek a visszaesés ellen, hogy maguk gyógyítanak. Például egyik volt növendékem, akit nyomon lehetett követni, végül jelesen érettségizett, az oktatási minisztériumba került, és a menekült gyerekekkel foglalkozik, hogy azokat felzárkóztassa nyelvileg és iskolailag.

A konferencián egy nemzetközi pilot kutatási projektet mutattak be, amely a gyermekpszichodráma hatékonyságát vizsgálta. A kutatás koordinálásáért Román Mónika felelt, a romániai gyermekpszichodráma egyesület képviseletében. A kutatócsoportot dr. Barta Andrea, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa irányította, a csapat tagjai között szerepelt dr. Lazsádi Csilla, Szántó Bíborka, Szüszer-Nagy Tímea és Xántus Adrienn. A kutatás során romániai, magyarországi és olasz gyermekpszichodramatisták, valamint pedagógusok működtek közre. Összesen 207 gyermek adatait elemezték, szakemberi, pedagógusi és önkitöltős kérdőívek segítségével. Az eredmények azt mutatták, hogy a gyermekpszichodráma jelentős kedvező hatással bír a gyermekek alkalmazkodóképességére, valamint csökkenti az érzelmi és internalizáló tüneteket, mint például a szorongást és a depressziót. Különösen a fiúknál tapasztalták a figyelemzavarral, externalizáló tünetekkel és agresszióval kapcsolatos problémák mérséklődését. A kutatók a jövőben nemzetközi együttműködés keretében tervezik a kutatás folytatását.

Kende Hanna a kollégáit egy különleges módon nevezi meg, hiszen módszere azt a megfigyelő és irányító szerepet ötvözi, amely révén a gyerekcsoporttal foglalkozó pszichológusok aktívan részt vesznek a gyermekek játékában, valódi szereplőkként. A legutóbbi konferencián 167 lelkes pszichológus gyűlt össze tizennégy különböző országból, hogy részt vegyen 24 izgalmas műhelyfoglalkozáson. A programban olyan érdekfeszítő címek szerepeltek, mint például: „Mit szeretnél? - Tulajdonost.”; „Sérült szülők és erős gyermekek” (Román Mónika, Szántó Bíborka, Román Sára, Románia); „Beszéljünk közös nyelvet! Pszichodráma-családterápia” (Milena Mutafchieva, Bulgária, Stefan Flegelskamp, Németország); „Királyok találkozása - kreatív szerepjátékok kamaszpszichodrámacsoportokban” (Larissa Mogunova, Oroszország); „Békából királyfi - az adleriánus gyermekpszichodráma gyógyító tényezői” (Orbán Mária és Szőke Enikő, Románia); „A serdülő-pszichodráma, Mérei Ferenc pszichodramatikus megközelítése és a playback-színház technikáinak ötvözése” (Kiss György Ádám, Magyarország, Péterffy Csilla, Románia); „Játsszunk eszesen - pszichodráma-foglalkozás különleges adottságú gyerekekkel” (Poplăcenel Monica és Bocancea Anca, Románia).

A konferencia nyitónapján ünnepélyes keretek között mutatták be Kende Hanna jelentős munkájának román nyelvű kiadását, amely a „Gyermekpszichodráma. A gyermeki kreativitás öngyógyító ereje” címet viseli. E kötet a Babeș-Bolyai Tudományegyetem által működtetett Presa Universitară Clujeană Kiadó gondozásában látott napvilágot. Az eredeti magyar verzió 2000-ben debütált, ezt követően francia és angol fordítások is készültek. Ahogy Kende Hanna erdélyi tanítványai képzőkké váltak, egyre nagyobb igény mutatkozott a román anyanyelvű szakemberek részéről a képzés iránt, ami a könyv román nyelvű fordításának szükségességét is megteremtette. A fordítási folyamat sokáig tartott, ám végül sikerült megtalálni a megfelelő szakembert, Koros-Fekete Sándort, aki elárulta, hogy munkája során a magyar kiadást használta alapként, de a francia verziót is gyakran segítségül hívta. Számára ez a munka nem csupán szakmai kihívás volt, hanem egy valóságos élményt is jelentett. A könyv román nyelvi lektora Doina Gecse-Borgovan volt, és a román változat éppen a konferencia előtt néhány nappal készült el, így a bemutató valóban időszerű volt.

A könyv néhány témája: a francia, illetve a német gyer­mek­pszi­cho­dráma kialakulásának története; a morenói technikák módosulása a gyer­mek­pszi­ho­drámában; a pszichodráma előtti és utáni beszélgetés, illetve foglalkozás a szülőkkel; a gyer­mek­pszi­cho­drá­ma fázisai, preventív és terápiás funkciói; csoportterápia bántalmazott, illetve magatartászavaros gyerekekkel; a csoport szerepe a gyerek szocializálásában; a pszichodramatisták szerepe. Kende Hanna elméletét, elveit számos konkrét eset elemzésével támasztja alá. A könyv végén gyermekrajzábra-mellékletet, valamint bőséges magyar, angol, francia és német nyelvű szakirodalmat is találunk.

A román kiadás egyik különleges vonása, hogy a francia verzióhoz hasonlóan, új fejezettel gazdagodott az első magyar kiadáshoz képest. Ez az új rész a gyerekek szemszögéből vizsgálja a virtuális világ kihívásait, valamint a gyermekpszichodráma módszereivel történő káros hatások enyhítési lehetőségeit. Hanna néni éles szemmel figyeli a modern társadalom változásait, és tapasztalatait megosztva rávilágít arra, hogy a mai gyerekek élményvilágát formáló karakterek — legyenek azok filmek vagy videójátékok hősei — éppúgy integrálhatók a pszichodráma foglalkozásokba, mint a klasszikus mesefigurák. Terápiás értékük nem csupán párhuzamos, hanem kiemelkedő szerepet játszanak a feszültségek oldásában, segítve ezzel a gyermekek lelki fejlődését.

- Hogy érzi magát a konferencia után? Hogyan értékeli azt szakmailag? Mit tanított a résztvevőknek, esetleg mit tanult tőlük, ha történt ilyen? Feltételezem, hogy mindig tanul.

A konferencia során számos izgalmas élményben volt részem. Sajnos nem tudtam mindegyik műhelyfoglalkozáson részt venni, amelyiken szívesen vettem volna, mert párhuzamosan zajlottak. A tanulás mellett inkább azt emelném ki, hogy milyen élvezetes volt megfigyelni, ahogyan a gyerekcsoportot vezető pszichológusok játszanak. A módszeren belül rengeteg különböző játékstílus létezik. Különösen izgalmas volt, hogy találkozhattam a kollégákkal, és láthattam, ki hogyan közelíti meg a munkáját, milyen új eszközöket és megoldásokat alkalmaznak, és hogy hogyan alakítják át a módszert saját egyéniségük és a gyerekek csoportjának sajátosságai szerint. Az összetartás és az odaadás, amit a kollégák mutattak, valóban inspiráló élmény volt számomra.

Van-e olyan különleges hely a városban, ahová mindig visszatér, amikor csak lehet?

Kolozsvárt számomra egy különleges hely, amely mindig is a szívemhez nőtt. Amikor valakivel a városról beszélgetek, az azonnal egyfajta közösségi érzést teremt, mintha egy titkos szövetség tagjai lennénk. Nehéz szavakba önteni, miért vonz ennyire ez a város, de az biztos, hogy mindig örömmel érkezem ide. Kolozsvár az a terep, ahol magabiztosan mozoghatok, ahol a város minden zegzugát ismerem. Budapest és Párizs, bármennyire csodálatosak is, valahogy sosem adták meg ezt az otthonos érzést.

Kolozsvár mindig is a szívem csücske volt, és amikor a kollégák felvetették, hogy itt tartsuk a századik születésnapom ünnepségét, hatalmas örömmel töltött el a gondolat.

Rábeszéltük a budapestieket, hogy csatlakozzanak hozzánk, és együtt ünnepeljünk ezen a különleges eseményen. A Főtér nem csupán egy tér, hanem a közösség szívverése, függetlenül attól, hogy éppen mi díszíti a Mátyás király szobrot. Hallottam, hogy egyes időszakokban a padok nemzeti színeket viseltek, ami kissé eltért a megszokottól... De hagyjuk ezt a múltat. Szívem csücske a botanikus kert, amely most ismét lenyűgözően gyönyörű!

Jelenleg a szakmai érdeklődésemet főként az innovatív technológiák és a digitális transzformáció köré összpontosítom. Különösen izgat, hogyan lehet a mesterséges intelligenciát és az automatizációt integrálni a különböző iparágakba, hogy hatékonyabbá és eredményesebbé tegyük a munkafolyamatokat. Emellett aktívan foglalkozom a kreatív problémamegoldás fejlesztésével, és igyekszem új módszereket találni, amelyek segítségével csapatom motivációját és teljesítményét növelhetem. Az is érdekel, hogy a fenntarthatóság hogyan építhető be a vállalati stratégiákba, így a jövőben egy zöldebb és tudatosabb megközelítést tudjunk képviselni.

Az utóbbi hónapokban alaposan elmélyedtem a lenyűgöző Camus-irodalomban; elolvastam és jegyzeteltem, így rengeteg anyagot gyűjtöttem össze az előadásomhoz. Ez az előadás a konferencia második napján zajlott, címe: "Albert Camus, a senki fiának trauma-rezilienciája, az individuálpszichológiai gyermekpszichodráma módszerének paradigmája". Camus élete a gyermekkori traumák sötét árnyékával indult, hiszen a hiányos anya-gyerek kapcsolat súlyosan befolyásolta a fejlődését, és elviselhetetlen szenvedést okozott számára. Műveiben ezt a fájdalmat érezhetjük: Színe és visszája (L'Envers et l'Endroit), Az első ember (Le Premier Homme), Az idegen (L'Étranger), A félreértés (Le Malentendu), Caligula – mindezekben a közöny, az átlényegítés és az abszurd lelki hozzáállás jelenik meg. Camus életműve valójában az anya-gyerek kapcsolatának átalakítására irányul. A Színe és visszája 1959-es kiadásának előszavában így fogalmazott: "Teljes bizonyossággal tudom, hogy az ember alkotta mű nem más, mint hosszú útkeresés, hogy a művészet kitérői révén megtaláljuk azt a két-három egyszerű és nagyszerű képet, amely előtt először nyílt meg a szívünk valamikor." Ez a gondolat mélyen tükrözi azt a keresést, amely elválaszthatatlanul összekapcsolódik Camus életével és munkásságával.

Felfedeztem, vagy talán inkább azt vélem, hogy Camus élete és sorsa – azaz, hogyan dolgozta fel a nehéz családi és társadalmi körülményeit az írás révén – párhuzamba állítható azzal, amit mi a gyerekek számára szeretnénk megvalósítani. Az a folyamat, ahogyan a hátrányos helyzetű gyermek saját magát képes átalakítani, hogy érvényes, értékes emberként tekintsen önmagára, lenyűgöző és inspiráló. A jóvátétel kifejezés, amelyet gyakran használunk, mély jelentéssel bír: nem csupán azt jelenti, hogy pótolni kell azt, amit a gyermek nem kapott meg, hanem azt is, hogy a saját önmagáról alkotott képét is meg kell változtatnia. Célunk, hogy segítsük őt abban, hogy felismerje: jó gyerek, aki szerethető, és nem csupán haszontalan lény.

Hanna néni mélylélektani nézőpontból közelítette meg Albert Camus írásait, miközben az íróról való beszédében olyan édesanyai szeretetet sugárzott, mintha Camus is egy olyan gyermek lenne, aki az anya figyelmének hiányában szenvedett. A szavai között ott rejtőzött a vágy, hogy a művészet és a lélek mély összefonódásán keresztül megértsük Camus világát, úgy, ahogyan egy elhanyagolt gyermek próbálja megérteni a felnőttek bonyolult érzelmi világát.

Kende Hanna előadása befejezéseképpen édesapja, Hamburg József szemész főorvos szavait idézte, amelyek 1931-ben a Zsidó Kórház felavatásakor hangzottak el: "Halálunk után csak az él belőlünk tovább, amit nem tartottunk meg magunknak, amit kiszakítottunk magunkból, és a közösségnek adtuk."

Az előadás végén felállva tapsoltunk.

Kedves Hanna néni! Hálás szívvel köszönjük, hogy ismét elérkezett Kolozsvárra, hogy megoszthattuk Önnel ezt a varázslatos élményt. Olyan jó volt átélni a jóságát, derűs mosolyát és az élet iránti szenvedélyét! Kívánom, hogy az Isten áldása kísérje utját, és sokáig élvezhesse az erőt, az egészséget és a munkája iránti lelkesedést!