A "szalonképes" kifejezés arra utal, hogy valami vagy valaki megfelel a társadalmi normáknak, elvárásoknak, és így nyugodtan bemutatható mások előtt. Olyan megjelenést vagy viselkedést takar, amely elfogadható és pozitív benyomást kelt a közönségben.

Alföldi Róbert a Centrál Színház színpadán, a Játék a kastélyban című előadás végén, egyedül állva, Turai karakterének bőrébe bújva, bátran szembefordul a nézőtérrel. Egy elbűvölő mozdulattal felemeli a kezét, csettint egyet, mintegy jelezve, hogy az előadás minden pillanata tökéletesen sikerült. A közönség tapsa és elismerése körbeöleli, ahogy a színész magabiztosan ünnepli a sikerét.

Valóban igaz!

A Játék a kastélyban előadását először ősszel láttam, a premier alkalmával, de akkor nem éreztem késztetést, hogy véleményt formáljak róla. Talán nem is nyűgözött le igazán. Most azonban újra megnéztem, és valamiért mégiscsak vonzott a darab. Meglepődve tapasztaltam, hogy ezúttal teljesen elbűvölt. Nem hiszem, hogy én magam változtam ennyire azóta; inkább az előadás fejlődött, mint egy jó bor, amely idővel csak javul. A színház sajátos varázsa, hogy valóban élő műfaj, míg a film statikus, mindig ugyanazt a képet nyújtja. Csak mi, nézők változunk, ezért a korábbi élmény másként hat ránk. A színház viszont minden este más, ez az, ami igazán izgalmassá teszi. Mindig feldühít, ha zenés daraboknál felvételről játsszák a zenét, mert az ellentmond a színház lényegének. Az előre rögzített zene nem tud alkalmazkodni a pillanatnyi hangulathoz, így elveszíti az aznapi frissességet.

Valaha a repertoárkritika műfaja virágzott, amikor a kritikusok nem csupán a premier élményét örökítették meg, hanem a későbbi előadásokon is részt vettek, hogy nyomon követhessék a produkciók alakulását. Ezek a szakértők, mint valami minőségellenőrök, alaposan felmérték, hogy a darabok miben fejlődtek, vagy éppen ellenkezőleg, hol szenvedtek visszaesést. Az aktuális állapotokat észrevételezve, megírták, hogy a színpadi előadás jobbá vagy rosszabbá vált-e, és milyen változások történtek az idő múlásával. A magyar kritikatörténet egyik legszebb fejezete Fodor Géza operakritikái a Muzsika folyóiratban, ahol bámulatos elemzőképessége, széleskörű műveltsége és alapossága révén dokumentálta a produkciókat. Munkái nemcsak mélyrehatóak voltak, hanem még a legapróbb részletekben is észrevették a finom eltéréseket, így hiteles és pontos lenyomatát adták a színházi élményeknek.

Elképesztő kilengések lehetnek előadás és előadás között.

Engedj meg, hogy megosszak veled két szélsőséges tapasztalatot a színházi világban. Az egyik nagy kedvencem, a Lili bárónő előadása a Budapesti Operettszínházban, teljesen elvarázsolt. Amikor újra megtekintettem, szinte zsugorodtam a székemben. A második alkalommal ugyanis egy szétesett produkciót láttam, ahol a szerepeket különböző színészek játszották, és sajnos az eredeti varázsból, az elementáris humorból már alig maradt valami. Ezzel szemben ott van az Ivanov a Katona József Színházban, ami számomra igazi pozitív példa. A premier nem nyűgözött le, kicsit unalmasnak találtam, és nem értettem, miért kapott annyi nemzetközi elismerést. Azonban a legutolsó előadás után teljesen más szemmel néztem a darabot. Ha lett volna rá lehetőségem, még több előadást is megnéztem volna. Ascher Tamás, aki arról ismert, hogy rendkívüli kitartással és következetességgel dolgozik a színészeivel, szinte a tökéletesség határáig finomította a darabot.

Néhány hónap leforgása alatt egészen átalakult a Puskás Tamás által rendezett Játék a kastélyban előadása. A vígjátékhoz szükséges precizitás, amely az első bemutatón még némi merevséget szült, mostanra teljes mértékben feloldódott a színészek játékában, akik láthatóan lubickolnak a szerepeikben. Az előadás kezdetén, amikor Alföldi, László Zsolt és Puskás Samu blazírt arccal, előttünk ülve merik hosszasan kitartani a csendet, már az apró rezdülések is nevetést váltanak ki a közönségből – ez valóban remek pillanat. Ami viszont egy apró szépséghiba, hogy a szmokingjuk ingmelle nem feszül rajtuk, hanem túlságosan bő, ami Molnár Ferenc darabjában, ahol a kifogástalan elegancia kulcsszerepet játszik, kissé zavaró. Talán a bemutatóra való felkészülés során valaki elnézte Szakács Györgyi rendszerint ragyogó terveit. Remélem, hogy azóta ezt már orvosolták.

Molnár művészete lenyűgözően rafinált, tele van szarkasztikus humorral és szellemes csavarokkal. Az író mesterien játszik a szavakkal, technikai tudása pedig nemcsak hogy látható, hanem szinte tapintható az oldalakon. Poénjai úgy áramlanak, mint egy jól megkomponált zene, miközben élénk és emlékezetes karakterei életre kelnek a színpadon. Mintha csak a tapsokért hajolna meg az előadás végén, Molnár valóban a színház varázsát ünnepli, és ebben a különleges "színház a színházban" kontextusban a művészet hatalmát emeli piedesztálra. Az író nem csupán mesél, hanem egy új világot teremt, ahol a nézők és a színészek egyaránt részesévé válnak a szórakoztatás varázslatának.

Mielőtt a Centrál műsorra tűzte 15 évig ment a Vígszínházban, Marton László rendezésében, Benedek Miklós haláláig, aki Turai volt benne, az írótársát, Gált pedig Fesztbaum Béla adta. Benedek is lubickolt a szerepben. Nála elegánsabb szmokingos urat nehéz volt elképzelni. Ahogy az eszes fanyarsága is utánozhatatlan. De Alföldinek sem kell semmiért a szomszédba mennie, ami Turai eljátszásához szükséges. Ez nyilvánvalóvá vált, amikor az Egy kettő, három főszerepében bemutatkozott az Átrium Színházban. Ott ugyancsak bravúrstiklit kell végrehajtani, mindössze egyetlen óra alatt kell egy "jött-mentből" úriembert faragni, ennek megfelelő ruhatárral, bankbetéttel, rangos klubtagsággal. A Játék a kastélyban ennél komótosabb, egy nap áll rendelkezésre ahhoz, hogy mindenki révbe érjen. Turai, a neves drámaíró egyetlen éjjel sebtében írt egyfelvonásossal bebizonyítja azt, ami nem igaz, hogy a primadonna, aki az ifjú zeneszerző menyasszonya, szerepet tanult a szálloda falán is áthallatszóan az öregedő négygyermekes színésszel, és nem szerelmeskedtek. A látszat összemosódik a valósággal, ha nem is olyan mértékig, mint Pirandello megrendítő, költői darabjaiban. A mutatványos, briliáns technikájú bulvárszerző álarcában Molnár úgy ír bravúrosan játszható szerepeket, hogy ha igénylik, lehetőséget ad a színészeknek az elmélyülésre. Puskás Samu kezdő zeneszerzőként eljátssza, hogy összedőlt számára a világ, mert rádöbbent, a menyasszonya csalja. Balla Eszter primadonnája, amikor kitudódik, hogy félrelépett, az öngyilkosságra is kész, mert amúgy nagyon szereti vőlegényét. Vígjátékról van szó, persze hogy nem lesz az, de azért pillanatokra megáll a levegő, hogy netán mégis megteszi. És ez jó, mert így igazi tétje van a játéknak. A szerzőtárs Gál a szöveg szerint lényegében rezonőr szerep, mégis önálló értekezést igényelne László Zsolt és Alföldi régre visszatekintő munka- és partneri kapcsolata, ami külön minőség, és most is megmutatkozik. Hihető, hogy éjjel-nappal együtt dolgozó, a másik minden rezdülését már az unalomig ismerő, mégis egymást váltig inspiráló alkotótársak. Magyar Attila az inasból képes lenne nyílt színi tapsokkal ékesített ziccerszerepet csinálni, de inkább embert formál, a szálloda állandóan talpon lévő robotosát, aki azért vágyik némi beszélgetésre. Schmied Zoltán Almádyként eljátssza az önimádó, öblös hangú, kéjsóvár sztárszínészt. Rada Bálint titkárként az alkalmazkodóképesség kissé sértett megtestesülése. Bagossy Levente díszlete olyan szalon, ahol az elegancia magától értetődő. A Játék a kastélyban előadása pár hónap alatt tökéletesen összecsiszolódott, abszolút szalonképes.