Sütő András a megmaradásunk ösvényeit kutatta.

A huszadik század második felében, a Ceaușescu-korszakban és az utána következő zavaros években irodalmunknak - "szavaink nagyfejedelemségének" - fényesen ragyogó csillagává vált a mezőségi parasztcsaládból származó Sütő András (Pusztakamarás, 1927. június 17. - 2006. szeptember 30.)

Sütő András a különleges sorsú faluban látta meg a napvilágot, ahol Kemény Zsigmond báró, író és politikai személyiség született 1875 decemberében. Érdekes, hogy Kemény Zsigmond elfeledett, romladozó sírját a jövőbeli író édesapja, idősebb Sütő András ápolta. A szegénység és a kisebbségi lét kettős terhe alatt, egy szeretetteljes, hagyományait tiszteletben tartó, élénk szellemű család biztosította a háttérét Sütő András felnövekedéséhez, amely meghatározta létérzését és írói pályáját is. A nagyenyedi Bethlen Gábor Iskola után a kolozsvári református kollégium diákja lett. Rendezői ambíciókkal érkezett a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, ám tanulmányait hamarosan félbeszakította, mivel a Falvak Népe főszerkesztője lett. Három évig élt Bukarestben, majd 1954-ben Marosvásárhelyre költözött. Szerkesztette az Igaz Szót, az Új Életet és az Erdélyi Figyelőt. Politikai pályafutása során parlamenti képviselőként szolgált 1965 és 1977 között, később pedig a Romániai Írószövetség alelnökeként tevékenykedett 1974-től 1982-ig.

Bár a szocialista irodalom sematikus keretei között indult pályafutása, hamarosan új hangra és egyedi stílusra talált, mely kifejezte saját mondanivalóját. Prózájában, drámáiban és esszéiben a kisebbségi lét "önvédelmi élettörvényeit" és a megmaradás lehetőségeit kutatta. 1980-tól Romániában betiltották műveit, de Magyarországon, majd Erdélyben is óriási népszerűségnek örvendtek drámái. A fekete márciusi események során, 1990-ben, ő lett az egyik első áldozat, amikor a Bolyait kereső többségi tömeg harci kedvének csillapítása érdekében elvesztette fél szemét. Míg a hatalom és a lelkiismeret szorításában vizsgálja az egyén és a közösség sorsát, Sütő András munkáit mindvégig az életszeretet és az élet iránti mély tisztelet hatja át.

Kék álhalál című elbeszélésében saját születésének történetét idézi fel. Az újszülött nem tud felsírni, s elkékül az oxigénhiányos kínlódástól. A bába erőteljes paskolása sem segít, amikor végül a meleg- és hidegvizes váltófürdetés eredményeképpen a kisbaba "ráérez" a lélegzés fortélyára...

Az író szülei, szülőfalujának története és a nemzetiségi létünk "kórtana" áll a középpontban Sütő András Anyám könnyű álmot ígér (1970) című regényében, amely egyszerre tényfeltáró és lírai. A tragédiákban gazdag falukronika már címével is utal arra, hogy a könnyű álom a pusztakamarásiak – a romániai magyar közösség szimbólumaként – életében leginkább mint remény és eszmény jelenik meg. Az anyai ígéret nyomán a könnyű álmot kereső könyv nem csupán "kimondja a rettenetet", ahogyan Illyés Gyula Bartók zenéjéről fogalmazott, hanem a túlélés kézzelfogható, hol szívszorító, hol pedig mosolyt csaló hétköznapi példáival próbálja enyhíteni a bennünket, olvasókat, gyötörő folyamatos szorongást. Sütő idős szülei, Berta néni és András bácsi, a brutális "kulákosítási kampány" során kényszerülnek elhagyni kicsi, két szobás otthonukat. Az ő jobbágyi alázatosságuk mellett a reményük is hatalmas, hiszen csupán annyit kérnek, hogy legalább a ház mögötti, félig istállóként, félig műhelyként funkcionáló fészerben maradhassanak – várva a jobb időkre…

De természetesen az idő vasfoga még a legszelídebb és legalázatosabb lelkeken is nyomot hagy, olyan rontó jeleket cselezve be, melyek ellen a gyógyszerek hatástalannak bizonyulnak, és a kevesek, amik léteznek, általában nem nyújtanak megoldást. Még a csendes beletörődés sem segít igazán. Figyeljünk csak, ismerős ez a dallam?

Anyám délutánonként egy hófehér kendővel köti be a fejét. A homlokát és a halántékát borogatja, mintha vigyázna arra, hogy a világ terhe ne nyomja még jobban. Ilyenkor a szeme lázasan ragyog, az arca pedig árnyékokkal telik meg. Fáradt és felnőtt, mégis gyermekies a hangja, mintha a szavak súlya is nehezedne rá. Szótlanul dolgozik a kertben, de a kendő fehér sikoltása már messziről, a kert végéből is eljut hozzám.

- Megszoktam. Ott majd minden elhalványul - mondja, miközben nevetve a temető felé mutat. [...] Észreveszi a szememben a tiltakozást, ahogy küzdök a gondolattal. Vigasztalóan fürkészi az arcomat, mintha azt akarná, hogy béküljek meg azzal a Törvénnyel, amelyet ő már régóta elfogadott, sőt, a mindennapi teendői közé is beépített. Olyan ez számára, mint a vacsora készítése vagy a víz hordása.

Az ágydeszkát óvatosan kicipeltem az ajtón, és közben hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe.

Pusztakamaráson, ahol a magyar lakosság csupán negyedrészt képviseli, a hit, az anyanyelvhez való ragaszkodás és a minden nehézség ellenére való életvágy olyan erővé formálódik, amely összeköti az egyéneket. Ezek az emberek, akik sokszor magukra maradnak, könnyen elmerülnek a szegénység, a folyamatosan változó világ és a többségi lét "holt tengerében" (Makkai Sándor). Sütő András gyermekkori emlékei felidézik, ahogyan a mezőségi gyerekek a természet rendjének törvényeit játékká formálták. Ezek a fiatalok eljátszották a felnőttek életét, a születéstől a halálig terjedő mindennapjaikat, emellett pedig a szokásos gondokból néha felkeltő ünnepeket is. A munkát, a párválasztást, a születést, sőt még a halált is úgy "előadták", ahogyan azt szüleiktől látták. A gyermeki élet "kényszerű pazarlása", a gyakori gyermekhalandóság mindennapos volt, így a faluban íratlan szabály volt, hogy "a bölcsőnek nem szabad pihennie" (Piros bölcső az ég peremén, Kriterion 1976, 76-87).

Az iszákosság és az elvándorlás betegségének, a vegyesházasságok szorongató kelepcéjének, az anyanyelv- és öntudatromlásnak, illetve az erkölcsi kopásnak mindenféle kórtünetét rögzíti ez a gyönyörű, egyszerre konkrét, plasztikus és gondolati-metaforikus könyv. A vidámság bilincsei című fejezetben láthatjuk, miféle nehéz helyzetekbe keveredik F. nagybácsi, amikor vendégségben nem fogadhatja el a kínált pálinkát, hiszen végre leszokott az italozásról: "megesküdött a papnál, hogy többet nem iszik, és helyrejött az egészsége" (25).

A huszadik század közepén Pusztakamarásban a betegségek árnyékában Szász Gyula, a helyi felcser, figyelmesen őrködik, kezében mindig ott lapul egy injekcióstű. Ő az, aki szüntelenül rohan a házak között, betegtől betege, miközben a zsebe megtelik különféle orvosságokkal. A falu lakói mára a gyógyszerek legnagyobb kedvelőivé váltak; szinte étvággyal fogyasztják a színes "gombokat", mintha csak édességek lennének. "Mire jó ez?" - kérdezi a kívülről jól öltözött, de belül még mindig a régi paraszti életet magában hordozó traktoros, miközben a gyógyszertár címkéit nézegeti.

"Minden kívánság teljesül!" "Akkor kérlek, adj nekem is egyet." (Piros bölcső az ég peremén, 82-83)

A korabeli közegészségügy és a közösségi bizalom fenntartásának nehézsége, valamint az egyéni érdekérvényesítés kudarca egy orvosi recept történetén keresztül válik világossá. Az író édesapjának van egy "nyolc-tízesztendős" jól bevált gyógymódja derékfájásra, amely "úgy szárnyal a környéken, mint egy mentőangyal." A falu lakói sorra váltják ki ezt a receptet, és már a harmadik településről is ígérik, hogy nemsokára visszajuttatják, de ők is visszavárják a somkúti tanyáról, ahol egy szőlőpásztornak szintén szüksége lenne rá. Valakinek már eszébe jutott, hogy egy ilyen csodálatos receptet talán mégsem lenne szabad ingyen osztogatni.

"Fizessék ki, ha már rongyolják a dolgot! Végül is, akinek a dereka legelőször kezdett el fájni, azt illeti meg az a kis jövedelem."

A recept továbbra is ingyen forog, mint egy titkos kincs, amely kézről kézre jár. Sütő András naplójegyzetei, melyeket 1984 és 1987 között írt, de csak a "változás" után láttak napvilágot, további aggasztó tényekre világítanak rá, amelyek az egyéni és közösségi életet mérgezik. A "Heródes napjai" című művében szaggatott, felkiáltásos stílusban mesél az erdélyi magyarok exodusáról — arról az időszakról, amikor nap mint nap barátok és kollégák tömegei jelentették be, hogy elhagyják az országot, mert már nem bírják tovább a terheket. Ekkoriban orvosok ültek börtönben, mert tiltott abortuszok miatt feleltek, és teherbe esett fiatal lányok ezrei választották az öngyilkosságot, vagy vesztették életüket házilag végzett abortuszkísérletek következtében. A napló egy másik megrázó eseményt is rögzít: az írónak kétségbeesve kellett sürgősségi műtétre vinnie kedvenc unokáját, Lacikát, miután a Vörösmarty utcában, a házuk előtt, bántalmazták őt, csupán azért, mert magyarul beszélt barátaival. Egy ismerős román orvos, T., aki értett magyarul, megnyugtatta a kisfiút és nagyapját, majd tiszteletteljesen és szakértelemmel helyreállította a fiú szétvert arcát. E szavak mögött ott rejlik a fájdalom és a remény, a múlt árnyai és a jövő lehetőségei.

Sorozatunk keretében érdemes megemlítenünk Sütő András néhány drámáját, amelyekben az egészség és betegség ellentéte nem csupán háttérként szolgál, hanem a hatalom és a lelkiismeret összecsapásának, valamint az egyén kiszolgáltatottságának mélyebb rétegeit is feltárja. Különböző történelmi kontextusokba helyezett konfliktusok és cselekmények révén bontakozik ki a dráma igazi ereje. A 16. századi társadalmi és vallási háborúk világába kalauzol el minket az Egy lócsiszár virágvasárnapja (1975), amely Heinrich Kleist krónikájából merít. Kohlhaas Mihály, a törvénytisztelő és józan családfő, addig éli békés életét, amíg a saját igazságát brutálisan meg nem sértik, és amíg naivan el nem veszíti legféltettebb kincsét, a szeretett feleségét, Lisbeth-t. A lócsiszár, tudva felesége szelídségéről, beleegyezik, hogy Lisbeth egykori kérőjével, a császári jogásszá avanzsált Müller úrral Berlinbe utazzon, hogy igazságot nyerjenek a cinikus és hanyag igazságszolgáltatás ellen. Amikor Lisbeth a férje által megírt kérelmet a magasba emelve próbál utat törni a tömegen át, a katonák közül egy dárdával mellbe döfi őt. Az életerős, fiatal édesanya életét veszti a sérülés következtében, ami Kohlhaast a lázadás felé tereli. A vesztét az okozza, hogy megfeszül Luther tekintélye előtt, és leteszi a fegyvert, amikor a végrehajtó hatalom összekeveri magát a megvalósult eszményével, és a lázadásban bízó igazságkeresőt kegyetlenül kivégzik. Luther szavai, bár súlyosak és igazak, érvelésében a tiszta eszmény a körülmények mocskával alkuszik meg, így az eszmény már nem az, ami volt. "Jobb az élő eb, hogynem a holt oroszlán" – mondja Luther, de e kijelentése vitatható... (Egy lócsiszár virágvasárnapja, III. felvonás 1. kép, Eminescu kiadó, 1982, 881)

Ahogyan a "Csillag a máglyán" (1976) című műben is megjelenik, Kálvin János téved, amikor egykori szerzetestársát, Szervét Mihályt, aki a vele együtt üldözött barátja volt, a máglyára küldi. A katolikus ellenreformáció nyomása alatt álló Genfben Szervét Mihály nem válik a rendbontók vagy Kálvin ellenfeleinek vezetőjévé; ő csupán egy szenvedélyes tudós és orvos, aki hű marad eszményeihez és a barátságához. Túlzottan elmerül a saját elveiben ahhoz, hogy helyesen lássa a társadalmi és hatalmi viszonyokat, amelyeket a körülötte zajló események formálnak. Sütő tragédiájában Szervét azt a bátor gondolatot hangoztatja, miszerint tévúton jár, aki a hitből kényszerhitet próbál kovácsolni (Csillag a máglyán, II. felvonás, Eminescu könyvkiadó, 1982, 149). Az érzékeny idegzetű Szervét már álmaiban is a máglyatűz rémét látja, amely el fogja pusztítani őt. Ezzel szemben Kálvin, a tragédia középpontjában, egy merev és beteg ember, aki belemerült saját feladataiba: "Mondja meg, hogy kilencféle betegség kínoz, többek között súlyos köszvény, vesegörcs, epekő, álmatlanság és húsz éve tartó fejfájás; hogy ma hajnalban is véres hányás tört rám, tíz éve nem reggeliztem, és böjtöléssel próbálom gyógyítani magam, harminchat órán keresztül. Mondja meg, hogy nemcsak én vagyok beteg: a feleségem is ágynak esett, miután Isten a gyermekeinket elvitte." (Csillag a máglyán, II. felvonás, 137)

Szervét nem tudja visszavonni könyvének tartalmát (a Restitutió, Kálvin Institutiójára adott válasz), hiszen számára ez a mű olyan értékes, mint egy anyának a gyermeke.