Schmidt Mária felfedte, hogy a történészi hivatás mögött valójában egy alternatív valóságot teremt, mintha csak álomvilágot szőne.

Hat évvel ezelőtt Ön már foglalkozott azzal, hogy Schmidt Mária miként interpretálja a magyar történelmet az orosz politikai érdekek tükrében. Most pedig érdekelne, mi a véleménye a Terror Háza történész főigazgatójának legújabb blogbejegyzéséről, amelyben a bucsai mészárlást az ukránok nyakába próbálja varrni?

A Bucsán történt események vizsgálata során a szakértők körében egyértelműen felmerül az orosz felelősség kérdése. Schmidt Mária írásaiban olyan érvek bukkannak fel, amelyek már korábban hiteles kritikával lettek illetve. Az eset párhuzamba állítható a katyni vérengzés történetével: akkor is a világ jelentős része egyértelműen a nácik által elkövetett atrocitásként azonosította a szovjet tömeggyilkosságot. A Szovjetunió saját narratíváját képviselte, mellyel a belső közönséget és a nemzetközi béketábort próbálta meggyőzni. Schmidt Mária munkássága jól mutatja, hogy már évekkel ezelőtt elkezdett kialakítani egy alternatív történelmet, amely szervesen illeszkedik a jelenlegi oroszbarát politikai diskurzushoz.

Schmidt Mária szerint az ukránok felelősek a hírhedt bucsai mészárlásért.

Mik voltak ennek a történelmi alkotásnak a korábbi mérföldkövei?

Már a 2010-es évek végén kifejtette azt a nézetét, hogy Európa valójában a felvilágosodás óta kettéosztott: van a "gonosz" Nyugat, ami lenézi és elnyomja a "jó" Keletet. A keleti blokkban pedig Oroszország mellett a csehek, lengyelek, románok és mi is helyet kapunk. Ezt a nézetet úgy mélyítette el, hogy hamis bizonyítékokat gyártott az elmélete alátámasztására. Egy korábbi bejegyzésében például egy 1903-as karikatúrára hivatkozott, amelyet egy korabeli amerikai lap közölt, és amelyen Schmidt szerint "az elmaradott barbár orosz körül a haladó népek képviselői" állnak. Azonban ha alaposabban megnézzük, a körben álló figurák között találunk török és kelet-ázsiai alakokat is, ráadásul a rajz eredetileg a zsidók ellen elkövetett kisinyovi pogromra adott válaszként készült, amely során a cári hatalom közel 50 embert gyilkolt meg, és sokakat megnyomorított. A világ felháborodása tehát jogos volt. Schmidt mintha figyelmen kívül hagyná ezt az orosz tömeggyilkosságot, ami vagy a tudatlanságát, vagy a tudatos félremagyarázást jelzi. Groteszk az is, ahogyan azt állítja, hogy a Nyugat folyamatosan átrendezte Kelet-Európa határait, például a berlini kongresszus során. Ezen a kongresszuson többek között Andrássy Gyula, a Monarchia külügyminisztere volt az, aki a határokat rajzolgatta. Ez is egyértelműen hibás érvelés, és csak két példa a sok közül, amelyek rámutatnak a téves következtetések sorozatára, melyeket az érvek mögött találunk.

Schmidt Mária azt ajánlja, hogy vonják meg a Magyar Tudományos Akadémia állami támogatását, és a hozzá tartozó ingatlanvagyont is vegyék el.

Összeáll mindebből, hogy Schmidt Mária mit akar igazolni, vagy bebizonyítani?

Régi motívum, hogy a magyarok valójában mindig a jó oldalon álltak, mindig igazuk volt, mindenben ártatlanok voltak, mégis mindig bántották őket. A 2010-es évek derekán ez a világértelmezés átcsúszott az orosz nézőpontba, és amikor a magyarok szembe kerültek az oroszokkal, azt elhallgatja. A másik, a kormányzati narratívában is megjelenő alternatív világmagyarázat, miszerint nagy tévedés, hogy Kelet-Közép-Európa történelme egy lemaradás történet lenne a Nyugattal szemben. Ők azt képviselik, hogy mi nem lemaradásban vagyunk, hanem csak a saját utunkat jártuk. Ez már az oktatási anyagokban is megjelenik. A tankönyvekben például a középkori autonóm várost mint magyar jelenséget tanulják a diákok, elfedve a tényt, hogy ez Nyugat-Európából jött. Ez a szemlélet ellentmond például Szent István egész működésének, hiszen a latin nyelv, a korona, a koronázás módja, a román stílusú építészet, a szerzetesrendek, a pénzverés és folytathatnám, mind nyugati "importcikk". De az 1848-as forradalom célkitűzései is a nyugat-európai mintát követték, a népképviselettől a közteherviselésen és a jobbágyfelszabadításon át a törvény előtti egyenlőségig. Az pedig nem volt cél akkor, amit a Most vagy soha! című kurzusfilm sugall, hogy magyarul lehessen beszélni és írni.

Meghatározó pillanatok, amelyek hatástalanul úsznak el – Késlekedő vélemény a Rákay-féle Petőfi-filmről

Schmidt Mária hitelességét a közvélemény szemében jelentős mértékben megerősíti, hogy történészként ismert. Minden nyilvános megszólalásában hangsúlyozzák ezt a szerepét, ami különös súlyt ad véleményeinek. De vajon valóban történészi munkát végez, amikor a felmerülő kérdésekről beszél?

Nem, amit ő csinál, az teljesen ellentétes a történészi munkával, egy másik szakma. Ő egy emlékezetpolitikus, az ideológiát történelmi gerendákkal aládúcoló személy, aki feltehetően tudja, hogy amit mond, az nem igaz. Legyárt egy álmúltat a hatalom aktuális politikai érdeke szerint. Egykor történész volt, de elárulta ezt a szakmát, ennek a szabályait. Nem véletlen: a történészek egy része azt az álláspontot képviseli, hogy nem is állnak szóba ilyen történészből lett emlékezetpolitikussal, mert nincs miről vitatkozni. Az orvos sem vitatkozik az autószerelővel szakmai kérdésekről. Jól illusztrálja ezt például Dózsa László esete, aki egy másik forradalmárról készült képről állította, hogy őt ábrázolja, és egy egész történetet gyártott e köré. Az Orbán-kormány akkor éppen azt akarta hangsúlyozni, hogy '56-ot egyedül a "pesti srácok" csinálták, és kivették a történetből a politikusokat, akik jelentős részben reformkommunisták voltak. Úgy látszik, nem találtak elég "pesti srácot", kapóra jött Dózsa László, a képet pedig többemeletes tűzfalakat beterítő plakátokra tették. Schmidt Mária, aki akkor többek között az emlékév kormánybiztosa volt, az utolsó pillanatig kitartott amellett, hogy a képen Dózsa szerepel, és nem a minden forrás szerint igazolt Pruck Pál. Ezt Dózsa állítására alapozta, de a történész nem az az ember, aki minden szembejövő dicsekvőnek bármit elsőre elhisz, ha neki az pont jól jön. A történész az, aki a forrásokat megvizsgálja, górcső alá veszi, mert tudja, hogy az emberek elfogultak, amikor magukról beszélnek. Persze egyetlen történész sem tud teljesen elszakadni a jelentől, a saját családja történetétől, saját világszemléletétől, és ez rendben is van. Nincs teljesen steril, tökéletesen objektív történettudomány, a kérdés az, hogy a történész betartja-e a módszertani szabályokat, alkalmaz-e forráskritikát, és törekszik-e féken tartani az elfogultságait.

A Magyar Tudományos Akadémián nagy hullámokat ver a felháborodás, miután Schmidt Mária és Lánczi András kritikái alapvetően a tájékozatlanság és a rosszindulat jegyében születtek. Freund Tamás éles szavakkal fogalmazott, amikor azt állította, hogy Schmidt Mária szándékosan félrevezető információkat közöl, ezzel pedig nemcsak a Magyar Tudományos Akadémia hitelességét igyekszik csökkenteni, hanem tisztességtelen módon lejáratja is azt.

A gyerekek, sőt az egész társadalom történelmi látásmódjában és a tudományhoz fűződő viszonyában komoly károkat okozhat, ha azt tapasztalják, hogy a világot önkényesen, személyes preferenciák alapján lehet értelmezni. Ez a hozzáállás eltorzíthatja a valóságról alkotott képüket, és alááshatja a tudományos gondolkodás alapjait. Ha a tények helyett a szubjektív vélemények kerülnek előtérbe, az nemcsak a gyerekek tudományos érdeklődését csökkenti, hanem a társadalom egészének kritikai gondolkodására is negatív hatással van.

Harminc éven át a Kádár-kor történeti indoktrinációja határozta meg a magyar oktatást, és akkoriban sokan úgy véltük, hogy ennek a hatása elenyésző, hiszen a tanított anyag olyan távol állt a családi emlékektől, hogy nehezen hihetőnek tűnt. Most viszont elgondolkodtató, hogy milyen ügyesen képesek visszahozni a hetvenes-nyolcvanas évek iskolásainak történelemszemléletét egy oroszbarát, nyugat-ellenes narratíva keretein belül. Lehetséges, hogy az akkori szocializáció mégiscsak mélyebb hatással volt rájuk, de ahhoz, hogy ezt biztosan állíthassuk, alaposabb kutatásokra lenne szükség. A jelenség mögött láthatóan politikai motivációk húzódnak meg: például a Fidesz szavazói hajlamosabbak arra, hogy azt higgyék, az ukránok indították a támadást az oroszok ellen, és hogy ők a kegyetlenkedők. Kétségtelen, hogy valami, ami felépítése hosszadalmas folyamat, könnyedén lerombolható. Az emberek tudatának mostani rombolása valószínűleg súlyos következményekkel fog járni. Már most is tapasztalható, hogy a társadalom egy része ellenséges érzületeket táplál az ukránok iránt, mivel azt hallják, hogy ha csatlakoznak az Európai Unióhoz, az csak ránk nézve lesz katasztrofális. Ez egy rendkívül aggasztó tendencia. A Kádár-korban hasonló uszításokat láthattunk a lengyelekkel szemben – például, hogy lusták és csencselnek, ahelyett, hogy tisztességesen dolgoznának. Az akkori propaganda azonban sokkal diszkrétebb volt, nem hirdették óriásplakátokon, mint manapság. A történelmi párhuzamok és a mai retorika aggasztóan hasonló irányt mutatnak.

Ön már hosszú ideje foglalkozik a történelemhamisítás problémájával, és mint a Tényleg!? című portál alapító szerkesztője, 2013 óta azon dolgozik, hogy felfedje és eloszlassa a téves történelmi mítoszokat. Az utóbbi években talán még több kihívással néznek szembe, mint egy évtizeddel ezelőtt?

A jelenlegi, orosz ihletésű történelemértelmezés nem volt jellemző a korábbi időszakokra. Sokkal inkább a magyar nép sumér és pártus eredetére vonatkozó elméletek domináltak, különösen 2008 környékén, amikor ezeknek a nézeteknek még egyfajta ellenzéki színezete is volt. A hun-magyar azonosság már a tanterv része lett, és amikor megjelent az új Alaptörvény első díszkiadása, Tőkéczki László történész a bevezetőjében hangsúlyozta, hogy a nemzet számára nem annyira a precíz történelmi tények, hanem inkább mítoszok szükségesek. Orbán Viktor egyszer megjegyezte, hogy ha a történelmi sikereinket hangsúlyoznánk, akkor gazdasági téren is előrébb járnánk. Én azonban kétlem, hogy ez így működne. Amikor a németek egy idealizált történelmet tanítottak, végső soron egy háborús összeomláshoz vezettek, míg amikor szembenéztek múltjukkal, a gazdaságukban egymás után érték el a sikereket. Nincs olyan történelmi példa, amely alátámasztaná, hogy egy ország a múltja meghamisításával válhatott volna boldogabbá és sikeresebbé.

Freund Tamás hangsúlyozta Sulyok Tamás és Hankó Balázs számára, hogy amíg a politika az alkalmazkodásra törekszik, addig az MTA létezése alapvető fontosságú Magyarország számára.

Névjegy Üdvözöllek! Az én nevem [A neved], és örömmel osztom meg veled, ki is vagyok és mivel foglalkozom. Szenvedélyem a [szakterület vagy hobbi], amely lehetővé teszi számomra, hogy kreatívan kifejezzem magam és folyamatosan fejlődjek. Hiszek abban, hogy minden találkozás egy új lehetőség, így mindig nyitott vagyok új kapcsolatokra és tapasztalatokra. Szabadidőmben szeretek [hobbi vagy érdeklődési kör], amely feltölt és inspirál. Ha szeretnél többet megtudni rólam, vagy csak beszélgetni egy jót, ne habozz megkeresni!

Lőrinc László 1986 óta tölti be a történelemtanári szerepet az Árpád Gimnáziumban, majd később az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumban is. Az évek során számos tankönyv és népszerűsítő kiadvány szerzőjeként járult hozzá a történelem és az életmódtörténet oktatásához. Novemberben debütál legújabb munkája, a Híres merényletek című könyv. Emellett ő a Tényleg?! oldal alapító szerkesztője is, ahol izgalmas tartalommal gazdagítja a közönséget.