"Magyarország polgárainak fontos lenne felismerniük, hogy az embertelenség szenvedő alanyai viselik az álszent ideológiák híveinek döntései által okozott következményeket."

Képzeljük el, hogy egy norvég környezetbe illeszkedő bevándorlótörténet összefonódik egy amerikai romantikus szappanoperával, így létrejön a nyugati társadalom kettős arca, amely a siker és a küzdelem ellentmondásait tárja fel Karlovy Vary festői díszletében. Most pedig merüljünk el abba a gondolatkísérletbe, hogy mi történne Magyarországon, ha egy jómódú politikusfeleség úgy döntene, hogy befogad egy szíriai menekültet. Az ilyen lépés valószínűleg megosztaná a közvéleményt: míg egyesek dicsérnék a jóságát és a bátorságát, mások talán megkérdőjeleznék a szándékait, politikai számításokat sejtve mögöttes okként. A helyzet feszültsége egy olyan történetet szőne, amely a társadalmi normák és a személyes értékek határvonalán egyensúlyozik, miközben rávilágít a befogadás és a kirekesztés mélyebb kérdéseire. Ez a szituáció nem csupán a politikai diskurzusban, hanem a közélet minden szegmensében vitákat generálna, felvetve a kérdést: hol húzódik a határ az altruizmus és az opportunizmus között? A történet gazdag hátteret nyújtana a két kultúra közötti feszültségek és az emberi kapcsolatok bonyolultságának feltárására, miközben egyúttal a társadalmi felelősségvállalás és a személyes ambíciók összefonódását is bemutatná.

Egy újabb színfolt az évek óta maximumon pörgő norvég filmművészetben - röviden így lehet jellemezni a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában szerda este bemutatkozó Don't Call Me Mama (Ne hívj mamának) című versenyművet. Az elsőfilmes norvég Nina Knag drámájának középpontjában Eva (Pia Tjelta), a népszerű irodalom-tanárnő áll, aki egy meg nem nevezett város polgármester felesége. Annak ellenére, hogy a férje megcsalta, Eva továbbra is támogatni kívánja a választási kampányát, ezért önkéntesként kezd el dolgozni egy helyi menekülteknek szóló központban. Itt ismeri meg a tizennyolc éves menekült Amirt, akinek a költői tehetsége egyszerűen elvarázsolja, ám minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál kevésbé tudja irányítani a helyzetet és a vágyait, és mint egy jó korai Ibsen drámában, igen gyorsan az élethazugságok spiráljában találja magát. A tiltott szerelemről és a norvég társadalom álszentségéről szóló mesében Knag erkölcsi purgatóriumnak veti alá főszereplőit, miközben provokatív módon feltárja, hogyan álcázhatja magát a képmutatás és a nagylelkűség párosa.

Nina Knag, a drámasorozat írója, amely egy afgán fiú és egy norvég lány tizenéves szerelmét meséli el, úgy fogalmazott, hogy a történet középpontjában nem csupán a migrációs téma állt, hanem a fiatalok kiszolgáltatottsága is. "Sokat kutattam a bevándorlás és a fiatal férfiak helyzetének összefüggéseit, amikor a fiú hirtelen Norvégiából való kiutasításának lehetősége felmerült" – mondta. A rendező felfedezett néhány újságcikket, amelyek érett norvég nőkről szóltak, akik segítettek ezeknek a fiatal férfiaknak. Emellett személyesen is találkozott számos fiatal férfival és ezekkel a nőkkel a norvég menekülttáborokban, ahol meglepődött, hogy ilyen közegben szexuális kapcsolatok is kialakulhatnak.

Amikor olvastam arról, hogy ez egy probléma a norvég menekülttáborokban, először megdöbbentem. Ez keltette fel az érdeklődésemet, de leginkább arra voltam kíváncsi, hogy kik ezek a nők. A hatalmi egyensúly alapvető témája izgatott: az érett női karakter, aki hatalmat gyakorol egy fiatal, kiszolgáltatott férfi felett. Úgy gondoltam, hogy ezt még nem láttuk sokszor a moziban. Sok ilyen esetet láttunk már és sokat beszéltünk a MeToo-mozgalomról, de szinte mindig a férfiak szemszögéből - érvelt a rendező, hangsúlyozva: mindig az emberi szemszög a legfontosabb, ugyanakkor szeretné kívülről nézni a norvég társadalmat, és fontos témákra is fókuszálni.

Számára a kivételes norvég életmód mindig is a középpontban állt. Ahogy megfogalmazza, ők valóban szerencsések, amiért Norvégiában látták meg a napvilágot. Ugyanakkor fontos, hogy más nézőpontokat is mérlegeljünk, és ha szükséges, összehasonlítsuk ezt a valóságot a világ más tájaival.

Nagyon fontos témákat érint a film, ez volt az első dolog, amit Ninának írtam - tette hozzá már a főszereplő Pia Tjelta. A színésznő ezzel arra gondolt, hogy mit mond el történet a kiváltságosak társadalomról, a nagyobb jóba vetett hitünkről, ahogy fogalmaz, a "nagy miről" és az önmagukkal való szembesülésről. Tjelta szerint az is fontos, hogy mi az, ami egy nőnek megengedett a "fejlett" norvég társadalomban, valamint az, hogy hogyan értelmezhetőa vágy és a szégyen közötti egyensúly.

Eva egy rendkívül összetett karakter, akiben mély ellentmondások rejtőznek. Folyamatosan szembesül saját magával: azzal, akinek hitte magát, és azzal, akivé válni szeretett volna. Amikor válságba kerül, világossá válik, hogy nem az lett, akiért mindig is vágyott. Nem a klasszikus értelemben vett jó ember, hiszen döntései elsősorban az önérdekét szolgálják - tette hozzá a színésznő.

A "Don't Call Me Mama" egy norvég kontextusra épülő, figyelemfelkeltő történet. Magyarországon azonban elképzelhetetlen, hogy egy állami támogatású alkotás középpontjában az álljon, mi történne, ha egy tehetős politikus felesége egy szíriai menekültet fogadna be. Ez a különbség adja meg a kérdés pikantériáját: vajon mit gondolnának az alkotók, ha politikai személyiségek "kihasználni" szeretnék a filmüket, például arra hivatkozva, hogy ez fog bekövetkezni, ha valaki liberális nézeteket vall, és befogad egy idegent. Biztosra vehetjük, hogy ez a jövőben nem marad el. Ugyanakkor a film egyértelműen világossá teszi, ki az, aki nyer, és ki az, aki veszítene, anélkül, hogy felfedném a történet végkimenetelét. Jelenleg Európában a jobbra tolódás és a bevándorlás iránti bizalmatlanság egyre inkább teret nyer.

Azok az államok, amelyek szigorú bevándorlóellenes politikát folytatnak, mint például Magyarország, szükségszerűen szembesülnek azzal a valósággal, hogy az embertelenségnek mindig vannak áldozatai. A lakosoknak érdemes lenne felismerniük, hogy az értelmetlen és álszent ideológiák követőinek döntései nemcsak politikai következményekkel járnak, hanem tényleges emberi életeket érintenek, akik szenvednek a következményekért.

- Ezt a nézőpontot képviselte Nina Knag.

Az idei versenyprogram egyik legjobban várt darabja a Rebuilding (Újjáépítés) című amerikai dráma, Max Walker-Silverman második rendezése, mely újfent Colorádóba visz el minket, a rendező szülőföldjére. Josh O'Connor alakítja a skót származású farmert, Dusty-t ,aki egy erdőtűz miatt elvesztette mindenét és egy FEMA táborban él. A mű nem tér ki ezen lakóhelyek kapcsán kialakult vitákra, melyek a szélsőjobbos erők szerint a modern gettók, sokkal inkább egy romanticizáló giccsről van szó, melyben Dusty rájön az élet értelmére, jelesül: nem minden a pénz. Nem gondoltam volna, hogy egy Sundance mozira valaha ezt komoly érvként fogom papírra vetni: A Rebuilding egy érdektelenségig feszített szerzői értekezés, mely végül felfedezi, hogy a víz folyékony.