Ilyen volt 1956 gyerekszemmel: "Ahogy körbenéztünk, mindenütt szomorú képek, üres ablakok és csendes utcák, ahol a múlt fájdalmát éreztük."
Már nyolcvan év körüli korosztályba tartoznak azok, akik gyermekként tapasztalták meg az 1956-os forradalom eseményeit. Milyen élményekkel gazdagodtak ebben a viharos időszakban? Milyen emlékek maradtak meg bennük, és miként formálták ezek az élmények későbbi életüket? Egy budai és egy miskolci asszony osztja meg velünk a múltjukat, felidézve a forradalom pillanatait, és azt, hogy ezek az események hogyan hatottak sorsuk alakulására.
Horváth Csenge és Varró Laura cikket írt a Mandiner-hetilapban, amelyben egyedi nézőpontokat és friss gondolatokat osztanak meg. A szerzők stílusa magával ragadó, és képesek mélyen megérinteni a témákat, amelyeket feldolgoznak. Írásukban saját tapasztalataikat és véleményüket ötvözik, így a közönség számára új perspektívákat nyújtanak. A Mandiner-hetilapban megjelenő anyag nem csupán információkat közvetít, hanem inspiráló diskurzusokat is generál, amelyek révén az olvasók elgondolkodhatnak a társadalmi és kulturális jelenségekről.
"Tízéves voltam 1956. október 23-án" - kezdi visszaemlékezéseit Laborfalusi Gabriella. Az ebédlőasztalánál ülve meséli el a hatvankilenc évvel ezelőtt történteket. A házban gyenge fények világítják meg a régi festményeket, amelyek szintén átélték a múlt század szörnyűségeit. "Édesanyámmal aznap zongorakottáért mentünk be a városba, és már visszafelé haladtunk, amikor a 2-es villamos helyett egy nagyon nagy tömeggel találkoztunk. A villamos sehol nem volt, a tömeg pedig egészen a Petőfi-szoborig hömpölygött. Gyalog kellett elmennünk a Gresham-palota előtti buszmegállóhoz, de még onnan is mentek az emberek, ezért átgyalogoltunk a hídon, és végül a Vérmezőn át értünk haza."
Gabriella, aki Budán nőtt fel, élete első forradalmi emléke elevenedett meg, amikor hazaértek a Böszörményi úti otthonukba. A szomszédos Kis-Sváb-hegyről dördülő lövések hangja elborzasztotta őket, miközben a Vár és a város irányába céloztak. "Gyerekként soha nem volt szabad felmennünk a Kis-Sváb-hegy csúcsára, mert katonai zónának számított. Az ottani látvány és a lövések moraja igazán ijesztő volt. A felnőttek próbálták csillapítani a feszültséget, és elkerülni, hogy félelmünk csak tovább nőjön, de az idegességük árulkodó jeleket adott."
