Hétköznapi pünkösdök: a mindennapok ünnepei A pünkösd, mint a tavaszi megújulás szimbóluma, sokak számára a hagyományos vallási ünneplés köré épül. De mi lenne, ha a pünkösdöt a hétköznapok szürke rutinján túl, egyéni élményekkel és felfedezésekkel tölte
Van, hogy elgondolkodom, mit is válaszoljak a gyermeknek, aki arról érdeklődik, hogyan is néz ki a mennyország, és egyáltalán hol található. Nehéz megfogalmazni neki, hogy én magam sem tudom. A hajam ritka és vékony, a hátam nem a legegyenesebb, és a lábam is ikszes, így néha attól félek, hogy ő csak egy furcsa, ügyetlen lelkésznőnek lát. Mégis, ha visszakérdezek, hogy ő milyennek képzeli el a mennyországot, mindig meglepő, színes válaszokat kapok tőle! Azt persze nem tudom, melyik lehet a helyes: talán mindegyik igaz, talán a lényeg nem is az, hanem az, hogy itt és most, ebben a pillanatban éljük át a mennyországot. Ez pedig pünkösd ünnepe.
Néha úgy érzem, hogy teljesen tehetetlen vagyok, amikor ott állok a temetőben, a nénivel, akinek a szomorúsága szinte tapintható. Palástom a vállamon, az ég felé tekintek, míg ő, fejkendője alatt, a sír mélyére mered. Kamaszként tele voltam álmokkal, úgy hittem, hogy meg tudom változtatni a világot. De itt, a koporsó mellett, a szavak mintha elhagyták volna a torkomat. Mégis, ahogy telik az idő, egyre-másra jönnek a szavak – kezdetben csak a kötőszavak, amelyekkel ugyan nem lehet az eget a földdel összekötni, de valahogy mégiscsak utat törnek maguknak. Aztán jönnek a főnevek, igék, sőt, még az Igék is. Közben könnyek is csordulnak, végül pedig elérkezik a csend, ami mindent megnyugtat. Ez pünkösd, a megújulás ideje, amikor a fájdalom mellett a remény is felbukkan.
Néha elveszítem a türelmemet, és dühöngve csapkodom a világot, mint aki egy láthatatlan ellenséggel harcol. Azok a hangok, akik másképp látják a dolgokat, csak fokozzák a feszültséget, míg az igazság keresése az agyamban zúg. De ahogy a másodpercek múlnak, úgy a vihar is csillapodik. Az óra ketyegése mintha hívna, hogy nézzek mélyebbre, a belső világomba. Keresgélve, akár sokáig is, mindig rátalálok a békére, az egyensúlyra és a józan észre, egy másik nézőpontra, ami megvilágítja a helyzetet. Ez a pünkösd számomra.
Előfordul, hogy nehezen veszem rá magam, hogy felálljak a szószékre. Olyankor úgy érzem, mintha a lángok kialudtak volna bennem, és a szavak, amiket keresek, mintha elbújtak volna. Mégis, amikor végül felmegyek, valami különös történik: a szavak maguktól előtűnnek, ismeretlen forrásból érkeznek, és meglepő módon megtalálják az utat a szívemhez. Ekkor a kedv és a lángolás is visszatér, és a szószék fölött megtapasztalom a pünkösd csodáját.
Előfordul, hogy a szívem nehéz, a lelkem fáradt, vagy éppen csalódottság ül a vállamon, és ilyenkor csak annyit kérek, hogy mindenki hagyjon magamra. És néha meg is teszik. Ez a pünkösd varázsa. Máskor viszont nem hagynak cserben, és érkezik egy kávé, egy kedves kérdés, egy gyengéd érintés. Ez is pünkösd.
Néha úgy érzem, hogy a boldogság hirtelen eláraszt, és ebben a pillanatban képes vagyok csendben maradni, megélni a könnyeket és a nevetést egyaránt. Olykor véletlenül éppen azt a könyvet húzom le a polcról, amire szükségem van, vagy váratlanul kopogtatnak az ajtón, és ezzel egy új lehetőség nyílik meg előttem. Apró, diszkrét gesztusok, mint egy zsebkendő átadása, emlékeztetnek arra, hogy mennyire fontos értékelni mindazt, amink van. Végső soron a szeretet, vagy legalábbis az elfogadás és a megbékélés diadala az, ami igazán számít. Mindez pedig egyfajta pünkösdi csoda.
