A magyar úszótársadalom pezseg az élettől és a szenvedélytől.

Az elmúlt hetekben nagy port kavart a Széchy Tamás néhai úszópápa munkássága körül kirobbantott bulvármédia-felhajtás. Az ügyes érzékkel botrányosra hangszerelt ügy apropóját a magyar úszósport férfi szakágát emberöltőkre meghatározó edző szakmai életművéről közreadott emlékkötet adta, valamint a kiadvány megjelenésével egy időben kirobbantott lejárató kampány.

A '45-ös fordulat után minden államszocialista rezsim látványosan törekedett önnön élsportja (akár a rendelkezésre álló gazdasági erőforrásokat messze meghaladó mérvű) erőn felüli dotálására annak érdekében, hogy a hidegháború során a nyugati táborral szemben egyre drasztikusabb hátrányt felhalmozó KGST-tömb továbbra is egy potenciálisan a kapitalizmussal konkurálni képes szövetség látszatát kelthesse a vasfüggöny mögé rekedt társadalmak előtt éppúgy, miként a nagyvilág egésze számára.

Az államszocialista rezsimek fennállása alatt - legalábbis eme vonatkozásban - mindvégig maximalistának bizonyuló kommunista pártelitek ebbéli törekvése rengeteg egyéni sorstragédiát eredményezett a szovjet megszállási zóna egészén, azonban a szenvedésüket némán tűrő áldozatok magándrámájára senki se fordított kellő figyelmet a korszakban szokványossá váló éremeső emberöltőnyi időszaka során a "béketábor" szürke hétköznapjaiban. Gondoljunk csak a hormonális készítményekkel hozzájárulásuk nélkül doppingolt NDK-beli úszónőknek - berlini fal lebontása után közismertté vált - egészségi és magánéleti tragédiájára.

Az aranyeső alatt, amikor a világ színpadán mindenki a saját érdekeiért küzdött, a tréner, a sportoló, a sportvezető és a pártvezető egyaránt elfordította a tekintetét a vészjósló események elől. E pokoli gépezet önpusztító logikája mindannyiukra hatással volt, és bár senki nem mondta ki nyíltan a csúcsvezetőség részéről, mindannyian tudták, hogy az érmeket folyamatosan hozniuk kell, bármilyen áron. A feszültség és a nyomás mindennapjait árnyékolta be, miközben a célok elérése érdekében a határok folyamatosan elmosódtak.

A Szovjetunió mellett az NDK és Magyarország emelkedett ki a sport terén, különösen figyelemre méltó módon. Hazánk ekkor kezdett sportnemzetté formálódni, részben a Rákosi-kormányzat döntéseinek köszönhetően, amely többek között a Népstadion megépítéséhez is vezetett. A Kádár-korszak jólétének évtizedeiben a pártvezetés felfedezte a sportban rejlő lehetőségeket, amelyek nemcsak a nemzetközi hírnevet erősítették, hanem a lakosság közérzetét is javították. Így a forradalom után, a moszkvai utasítások hatására, folytatták azt a sportpolitikai stratégiát, amelyet a keményvonalasok idején fektettek le.

A szabadságharc leverését követően számos kiemelkedő sportoló kényszerült emigrációba, ami drámai hatással volt a labdarúgásra, amely addig a legnépszerűbb sportágként volt számon tartva hazánkban. A Kádár-éra alatt a nemzeti válogatott teljesítménye egyre gyengébbé vált, míg a klubcsapatok nemzetközi sikerei továbbra is figyelemre méltóak maradtak. Az Európa-bajnokságokon, világbajnokságokon és olimpiákon elért érmek száma fokozatosan csökkent, és a hazai pártvezetés nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget. A magyar sport teljesítményét leginkább a világtabellán elfoglalt helyezésünk tükrözte, ami a négyévenkénti versenyek során egyre inkább meghatározta a sportágak állami támogatását. A hiánygazdaság időszakában a különböző sportágak közt verseny alakult ki a támogatásokért, és ez a finanszírozás mértéke közvetlen hatással volt a sportolók megbecsülésére, lakásjuttatására és egyéb juttatásaikra. Az egyes sportágak aktuális presztízse szinte azonnal lemérhető volt az útlevélengedélyek számának alakulásán keresztül, valamint azon lehetőségek mennyiségén, amelyek a nyugati irányú sportcélú utazásokra vonatkoztak. Fontos megjegyezni, hogy a lakosság többsége számára az útlevél megszerzése szinte lehetetlen volt, és a későbbi évtizedekben is csak korlátozottan, háromévente tudtak néhányan átlépni a nyugati határon.

A nyugati utazást lehetővé tévő kék útlevél birtoklása igencsak nagy előnynek számított. Viszont ha valakit egy hirtelen jött, odafentről érkező hivatalos értesítés következtében váratlanul megállítottak Hegyeshalomnál vagy Ferihegyen a korábban tervezett, felületes vámellenőrzés során, azonnal világossá vált, hogy valakik odafent már nem védték többé a sportolót és a sportágát. A rendszer egyértelmű üzenetet küldött, így a sportvilág minden képviselője pontosan tudta, mit is jelent ez a helyzet.

A fentiekből egyértelműen következik, hogy az élete egészét a hazai úszósportnak szentelő Széchy Tamás életműve (annak esetleges hibáival és tényszerű hozadékaival együtt) egyszerűen nem értékelhető e speciális kontextus hangsúlyos figyelembe vétele nélkül. Nem volt szent, annyi bizonyos, de szadistaként, perverzként, pedofilként való - korántsem új keletű - beállítása (mondhatni befeketítése) méltatlan az úszópápa szakmai és emberi nagyságához.

Fontos megjegyezni: a zaklatás, az abuzálás, a vasszigor megítélése más-más mérce szerint értelmeződik egy-két emberöltővel korábbi időszakok vonatkozásában, hiszen gyökeresen eltérő korszellem volt az északi féltekén e tekintetben, így a mából nehéz megítélni bizonyos viselkedési mintákat hazánkban éppúgy, mint a civilizált világ bármely szegletén. Gondoljunk akár az elmúlt években Hollywoodot megrengető Weinstein-botrányra, melyben sokáig köznapinak minősülő (már-már normaszámba menő) hatalmi visszaélési minták (meglehet gyomorforgató, habár korántsem egyedi) követése folytán letöltendő börtönbüntetésre ítéltek Kaliforniában egy valamikori élvonalbeli filmproducert. Teljes bizonyossággal állítható: a bíróságilag szankcionált szóban forgó arrogáns, lekezelő, nőgyűlölő viselkedési minta felett egy-két évtizeddel korábban vállrándítással siklott volna át az amerikai filmgyártó szakma csaknem egésze. Minden érintett hagyományosan elfordította tekintetét az USA vezető filmstúdióinak háza táján csaknem egy évszázadon keresztül a generációkon keresztül domináns arcpirító körülmények láttán. Mindenki néma maradt a gigantikus profitot termelő álomgyárban, mert széles körben hírlett, hogy miben is állt arrafelé a gyors siker ára a gyengébbik nem prominensei számára.

A feltörekvő iparági vetélytársak, akik ügyesen felmérték a terepet, egy földcsuszamlás-szerű botrány révén kívánják kibillenteni a vertikum legmeghatározóbb szereplőjét, akihez szoros kötelék fűzi a hozzá kapcsolódó klientúrát. E váratlan fejlemények hatására az amerikai oknyomozó újságírás, amely méltán büszke hagyományaira, információkkal látja el magát, a botrányokkal teli filmipar gyalázatos viszonyait igyekszik napvilágra hozni. Mintha az egész világ évtizedeken át tudomást sem vett volna a helyzet súlyosságáról. A Biblia-övezetből Kalifornia felé ingázó távolsági buszjáratokon érkező fiatal nők, akik gyorsan adaptálták a filmipar elvárásait, most már saját hasznukra is fordíthatják tapasztalataikat. A hamisan megkonstruált korszellem, amely kollektíven felmenti őket a mesterségük stigmatizáló vádjai alól, új távlatokat nyit számukra. Az Oscar-gálák csillogó rendezvényein elhangzó, a "bántalmazott" nőkről szóló beszédek, amelyeket gyakran örömujjongás kísér, a díjak odaítélésének ünnepélyes hangulatában zajlanak, miközben senki sem gondol a siker valódi költségeire. Ez a helyzet viszonylagossá teszi a bántalmazások tényét, amelyeket a bulvársajtó egysíkú híradásai révén a közvélemény készpénzként kezel. Az erkölcsi és jogi értelemben vett bizonyíték immár az áldozat vallomásával azonos, a bizonyítási eljárás pedig szinte csak egy felületes iratismertetésre szorítkozik. A vádirat, és az azt követő ítélet, a domináló média hatására formálódik, így a közhangulat és közbeszéd a bulvársajtó narratívájának tükrében alakul.

Ha a liberális demokrácia újkori bölcsőjében így zajlottak az események, akkor hogyan várhatjuk el, hogy a bántalmazástól mentes környezetet biztosítsanak a szovjet megszállás alatt szenvedő, államilag irányított úszósport világában Magyarországon? A közhatalmat elvileg ellenőrző médiaipar, amely valójában képtelen volt megóvni saját belső struktúráit a hatalmi túlkapásoktól, nem tűnik megbízható garanciának a sportolók védelmére.

Mikor a legnagyobb hazai könyvterjesztő hálózatok egyöntetűen levették internetes felületükről az úszópápa tisztelői által mostanság közreadott Széchy-emlékkönyvet, nem merték mérlegelni a fentebb részletekbe menően levezetett összefüggés-rendszert, hanem inkább kritikátlanul és gyáván felültek a globális bulvármédia keltette közhangulat viharos hullámveréseinek. Az internetes portálok kavalkádszerű címlapjain e téma kapcsán fukarul odavetett pársoros rövidhírekből (félre)tájékozódó felületes sokaság időről-időre vért kíván, ekként a hírverseny gépezetének alárendelt szerkesztők egy-egy védekezésre képtelen valamikori nagyágyút a tömeg elé vetnek időről-időre a köznép vélt kívánalmai szerint. Mostanság éppen a bő húsz éve elhunyt Széchy Tamáson a sor, holnap pedig már máson lesz a célkereszt. Személyük, kilétük, munkásságuk e vonatkozásban alig bír jelentőséggel; a lényeg, hogy egy néhai bálvány hulljék porba éppúgy, miként az immár évek óta az USA államaiban is szokássá lett. Az alapító atyák szobrait e nemzetközi újnihilizmus keretében dönti le szakmányban a szabadság földjén az eltörléskultúra "civil mozgalmárjainak" népes hada. A kozmikus darálógépbe az élete legvégén méltatlanul feledésre ítélt - majd utóbb holtában is többször meggyalázott - Széchy úgy kerülhetett bele, mint anno Pilátus a krédóba. Régóta sejthettük, most legalább bebizonyosodott: a Mee Too-mozgalomnak immár semmi se drága.

Napnál is világosabb: a kommunizmus sportgépezete minden résztvevőt kihasznált az erőn felüli éremzuhatag állandósítása érdekében. Egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, hogy az ágazat minden szereplője szem volt a láncban, így áldozatként nevesíthető az eredményelvárások présében vergődő úszó srácokon túlmenően a férfi és a női szakágat akkortájt meghatározó két vezető tréner mindegyike, a lányokat trenírozó Kiss László éppúgy, miként maga Széchy is. A többi szintúgy velejéig kizsigerelt sportágról most kellő hely hiányában nem is beszélve.

A rendszerektől függetlenül, számos állami kitüntetéssel ékesített úszópápa életének legutolsó szakasza - úgy hírlik - meglehetősen magányosan telt. Óbudai magánlakásában, ahol már senki sem kopogtatott az ajtón, mindennapjait egyedül élte meg. A szülők, akik a gyermekeik sikereinek köszönhetően társadalmi rangra emelkedtek, a fiatal úszók, akik a vasfüggönyön túli versenyekre jutottak el, és akik olimpiai járadékban részesülhettek a sportteljesítményük alapján, valamint a magyar állam mindenkori képviselői, akik a tabellák élén büszkélkedtek, mindannyian elfeledkeztek a közösen elért sikerek mögött álló igazi mesteremberről. "A hála nem politikai kategória" - mondta egykor Churchill, már hírneves államférfiként. Úgy tűnik, ez a megállapítás a sport világában éppúgy érvényes, mint a közélet színpadán.

Még életében, a mester máris a bulvármédia kereszttüzébe került, amely fáradhatatlanul kutatta a titkos uszodai módszereit, melyeket a siker zálogának tekintettek. Korai halála sajnos nem tudta eltüntetni azokat a méltatlan támadásokat, amelyek a sajtóban egyre inkább elharapództak. E társadalmi klíma megteremtésében jelentős szerepet játszott Gyárfás Tamás, akinek akkoriban a Magyar Úszószövetség elnökeként nemcsak a sportban, hanem a médiában is komoly befolyása volt, hiszen magántelevíziója révén széles nyilvánosság előtt állt. Később azonban az élet váratlan fordulatot hozott számára, hiszen egy emberölési ügybe keveredve a magyar bíróság börtönbüntetésre ítélte.

Az úszópápa, aki a nyugdíjazása után viszonylag ritkán nyilatkozott, 2000 szeptemberében mégis elutazott Sydneybe, hogy trénere legyen Rózsa Norbertnek, aki végül a 200 méteres mellúszásban csupán a 13. helyezést érte el. Ez a látogatás pillanatokra visszahozta őt a figyelem középpontjába, mielőtt végleg visszavonult, és néhány évvel később, 2004 szeptemberében, váratlanul távozott az élők sorából. Tanítványai, amikor a bulvársajtó, különösen a Gyárfás-féle Napkelte, megpróbálta firtatni az állítólagos bántalmazásuk körülményeit, jellemzően védelmükbe vették a mesterüket, aki iránt továbbra is mély tisztelet övezte őket. A médiában tett megnyilatkozásaikban hangsúlyozták a szükséges szigor utólagos elismerését. Ezen kívül a neves tanítványai soha nem említették a mesterük kapcsán a nemi bántalmazást, még akkor sem, amikor az úszópápa, akinek családot sosem alapító életvitele miatt a szülői otthonban maradó édesanyja haláláig tartózkodott, a bulvármédia suttogó propagandájában gyakran céltáblává vált. A hazai sajtó időről időre felkapta a vélelmezett homoszexualitásának témáját, és az általa fű alatt keltett úszóbotrány élét egyre inkább efelé terelte.

A YouTube-on egyre több régi Nap TV-s felvétel kerül elő, amelyek megtekintése erősen ajánlott, mielőtt bárki is automatikusan hinne a bulvármédia sötét bugyraiban keringő - ismeretlen, ám magukat élvonalbeli sportolóknak tituláló - állítólagos áldozatoknak. Ezek a híradások, melyek több mint húsz évvel ezelőtt készültek, igazán értékes kordokumentumok, amelyek a sport múltjára világítanak rá. Például 1999 januárjában, az Öreg életében, Gyárfás Tamás a Napkelte című műsor keretein belül körasztal-beszélgetést moderált, ahol a mester legtehetségesebb tanítványai ültek össze. A beszélgetés során a hat vendég, közöttük olyan mára legendás úszók, egyöntetűen arról számoltak be, hogy nem tapasztaltak súlyos lelki vagy fizikai bántalmazásokat a mester részéről. Kiemelték, hogy a mester által alkalmazott uszodai szigor messze elmaradt a korabeli, akár családon belüli vagy iskolai büntetésekhez képest. A műsorvezető burkolt kérdései ellenére is határozottan cáfolták a bulvárhírekben terjedő uszodai bántalmazásokra vonatkozó állításokat, sőt, hangsúlyozták, hogy a motiváció fenntartásához elengedhetetlen volt a szigorú edzésmódszer alkalmazása. Ez a beszélgetés nem csupán a múltat idézi fel, hanem rávilágít arra is, hogy a sportolói élet nem csupán a versenyekről, hanem a tanulásról és a fegyelemről is szól.

A fenti televíziós beszélgetős műsort megelőzően, öt évvel korábban, Darnyi Tamással készített interjút a Nap TV számára Gyárfás Tamás, a csatorna tulajdonosa, még 1994 nyarán. Az interjú során, amely a vezetőedző személyével kapcsolatos bulvárhírekre reflektált, Darnyi határozottan kifejtette, hogy sikerei elképzelhetetlenek lettek volna Széchy Tamás szigorú edzési módszerei nélkül, amelyek az uszodai környezetben nem számítottak ritkaságnak. A beszélgetésben hangsúlyozta, hogy a lányokkal soha nem alkalmaztak fizikai bántalmazást, legalábbis az ő tapasztalatai alapján. A mesteréről szólva a korabeli úszóklasszis így fogalmazott: "óriási hálával és szeretettel gondolok rá", [...] "kihajtotta belőlem", [...] "képessé tett", [...] "tisztelettel fogok rá emlékezni életem végéig".

Rózsa Norbert és Wladár Sándor az ezredforduló környékén egy-egy rövid sportinterjúban osztották meg gondolataikat az Öreggel. Rózsa kifejtette, hogy a mester módszerei nélkül "nem váltam volna bajnokká", míg Wladár tömören úgy fogalmazott saját eredményeiről: "ahhoz ő kellett". A beszélgetések felvételei ma is elérhetők az interneten, így bárki könnyedén ellenőrizheti a szavakat.

A közelmúltban Zubor Attila, aki szintén Széchy tanítványa volt, interjút adott, amelyben a (Élet - mű - örökség című) emlékkötet körüli botrány kapcsán újra előkerült az állítólagos úszóbotrány. Fiala János, a rádiós újságíró, aki a témával foglalkozó YouTube-csatornáján rendkívül alaposan járta körül a kérdést, a műsorában az uszodai bántalmazás lehetőségéről kérdezte Zubort. Az egykori úszólegenda határozottan elutasította ezeket a vádakat, nemcsak saját magára, hanem a környezetére is vonatkozóan. Zubor különösen fontosnak tartotta megjegyezni, hogy a mai nyilatkozatokban "GULAG-ként" emlegetett uszodai légkör teljesen távol áll az ő tapasztalataitól. Hangsúlyozta, hogy az idősödő, egykor szigorú Öreg, akinek a neve sokak számára fogalom volt, valójában empatikus oldalát is meg tudta mutatni, ha arra szükség volt. Sokan tudják, hogy támogatta azokat az úszópalántákat, akik rászorultak, például edzés után kocsival vitte haza őket, és nem ritkán látta sírni a mestert nemzetközi versenyeken, amikor egy-egy versenyszám tétje kardinális volt tanítványai jövője szempontjából.

Az óbudai lakásában, 73 éves korában, karosszékében hunyt el az úszósport legendás alakja, aki állítólag véletlen inzulin-túladagolás következtében távozott az élők sorából. Ő volt az a korszakalkotó úszómester, aki öt olimpiai bajnokot nevelt ki hazánknak: Wladár Sándor, Szabó József, Darnyi Tamás, Rózsa Norbert és Czene Attila mind az ő szaktudásának gyümölcseként váltak világhírűvé. Ezen kívül két világbajnokot is a magyar úszósport zászlóshajójává formált: Hargitay Andrást és Verrasztó Zoltánt, akik szintén az ő irányítása alatt bontogatták szárnyaikat. A kilencvenes évek végén visszavonult, de a Margitszigeten található uszoda nevét máig őrzi az úszópápa. A szakmai berkekben elterjedt pletykák szerint mindig is jó érzékkel fedezte fel a tehetségeket, még a legkevésbé valószínű helyzetekben is. Visszavonulása után a Komjádi-uszodában rendszeresen megjelent, hogy tanácsaival segítse a fiatal sportolók fejlődését. Legendák keringenek arról, hogy már akkor megjósolta Gyurta Dániel és Verrasztó Dávid jövőbeli sikereit, és nem tévedett: Gyurta olimpiai bajnok lett, míg Verrasztó Európa-bajnoki címmel büszkélkedhetett.

Nehéz elképzelni, hogy a fővárosban, már a Kádár-éra csúcspontján is, a kiterjedt gyermekvédelmi intézményhálózat egyetlen tagja sem vette volna észre az úszás iránti szenvedélyüket kifejező fiatalok tartós bántalmazását. Pedagógusok, iskolapszichológusok, védőnők és iskolaorvosok mindannyian együttműködtek volna a több évtizeden át tartó uszodai megpróbáltatásokkal (még a szülők is, akik ugyancsak érintettek voltak)? Ez aligha tűnik valószínűnek. Noha a trénerrel kapcsolatban mostanában felmerült a pedofília vádja - ügyes időzítéssel, évtizedek elteltével megint csak napvilágra került - a médiában hetekig tartó hírverés mindenesetre jelentős figyelmet kapott azoktól, akik úszóként, a szükséges képességek és szorgalom híján, végül kudarcot vallottak a vádaskodásaikkal. A legnézettebb hazai kereskedelmi televízió, valamint egy vezető bulvárlap, amely az Öregről elnevezett uszoda névváltozásáról internetes szavazást indított, kritikátlanul felerősítette az érdemben senki által meg nem támasztott, kicsinyes vádakat.

A bulvársajtó szenzációhajhász módszereivel folyamatosan napirenden tartott úszóbotrány lényegét meglepő tisztánlátással fogalmazta meg Zubor Attila, aki a valamikori Széchy-tanítványok sorából emelkedett ki. A Fiala által vezetett legutóbbi YouTube-interjú végén, amikor a záró kérdések egyikére reagált, frappáns és tömör válaszával rávilágított a helyzet súlyára: "a mai világban már bárki kikezdhető". Ezzel nem csupán a botrány lényegét ragadta meg, hanem a modern közélet egyik legfőbb problémájára is rávilágított.