Farkaséhes óriásként falja majd fel a Földet a Nap, mintha egy hatalmas, éhes szörnyeteg lenne.

A legendás totónyertese, aki az 1956-os forradalom időszakában táskányi pénzével büszkélkedhetett, egy kocsmában őrizte meg kincseit.

Amikor egy tiszta napon felnézünk az égre, a Napot egy fényes, meleg korongnak láthatjuk. Mérete lenyűgözőnek tűnhet például a Holdhoz képest, a végtelen kékségben mégis szinte szerényen helyezkedik el. Ez a perspektíva azonban a távolság hatalmas illúziója. A valóságban központi csillagunk egy olyan monumentális, tomboló plazmagömb, amelynek méreteit szinte lehetetlen emberi ésszel felfogni. Így hát könnyen feltehetjük a kérdést: mégis hányszor férne bele a mi kis kék bolygónk, a Föld, ebbe a gigantikus égi kemencébe?

A válasz, ami ránk vár, meglepő: körülbelül 1,3 milliószor. De ez a szám csupán egy statisztikai tényező, amely önmagában nem árul el sokat. Ahhoz, hogy igazán felfogjuk, mit is jelent ez a hatalmas szám, mélyebbre kell ásnunk a kozmikus arányok tengerében, és szembe kell néznünk azzal a gondolattal, hogy a hatalmas védelmezőnk, a Nap, egyszerre adhat életet, de jövőnk végzetévé is válhat. De hogyan is érthetjük meg ezt az 1,3 milliót? Először is, fontos tisztázni a dimenziókat. Amikor azt kérdezzük: "Hányszor fér bele?", valójában a térfogat arányára kíváncsiak vagyunk. Kezdjük az alapokkal: a Föld egyenlítői átmérője körülbelül 12 742 kilométer, míg a Nap átmérője körülbelül 1,39 millió kilométer. Ez a különbség lenyűgöző: ha megpróbálnánk egymás mellé állítani a Földet, 109 darabra lenne szükség ahhoz, hogy áthidaljuk a Nap hatalmas átmérőjét. Ily módon az űr végtelenségében a Föld csupán egy apró pötty, miközben mi a Nap melegében élünk, amely egyszerre csodálatos és félelmetes.

Ez már önmagában is lenyűgöző adat, de képzeljük el a Földet egyetlen áfonyaszemnek. Ebben a léptékben a Nap egy hatalmas, 1,5 méter átmérőjű óriáslabda lenne. Ha pedig a Nap egy kolosszális, üreges tartály lenne, és mi apró üveggolyókként dobálhatnánk bele a Földeket, 1,3 millió darabra lenne szükségünk, hogy csurig töltsük. Ha másodpercenként egy Földet tudnánk beleejteni, a művelet több mint 15 napig tartana megállás nélkül. A történet azonban még bonyolultabb, ha a tömeget is bevonjuk.

Bár a Nap mérete 1,3 milliószor nagyobb, mint a Földé, a tömege "mindössze" 333 ezer alkalommal nehezebb – ennek magyarázata az anyagok sűrűségének eltérésében rejlik. A Föld viszonylag sűrű bolygónak számít, tele nehéz elemekkel: a sziklás kérge alatt olvadt kőzetek rejtőznek, míg a bolygó középpontjában egy rendkívül sűrű vas-nikkel mag helyezkedik el.

A Nap összetétele meglehetősen lenyűgöző: főként hidrogénből (körülbelül 74 százalék) és héliumból (körülbelül 24 százalék) áll, amelyek az univerzumban a legkönnyebb kémiai elemek közé tartoznak. A csillag magja hihetetlenül sűrű, amit a gravitációs nyomás és a fúziós reakciók együttes hatása okoz. Ezzel szemben a Nap óriási külső rétegei viszonylag híg, gáz halmazállapotú plazmából állnak. Ha a Nap teljes tömegét figyelembe vesszük, kiderül, hogy átlagos sűrűsége alig haladja meg a vízét, míg a Föld átlagos sűrűsége majdnem négyszerese ennek az értéknek.

Ezért a Naprendszerben található összes bolygó – beleértve a hatalmas Jupitert is – valamint a holdak, aszteroidák és üstökösök együttvéve mindössze a teljes tömeg 0,14 százalékát képviselik.

Bár a Nap jelenleg az élet egyik leglényegesebb alapköve, nem szabad elfelejtenünk, hogy néhány milliárd év múlva ennek a csillagnak a sorsa drámai módon megváltozik, és bolygónk létezésének végét is elhozhatja. A Naprendszerben egy olyan kataklizmikus átalakulás fog végbemenni, amelyhez először is egy csillag fejlődési ciklusát kell megértenünk. A Nap körülbelül 4,6 milliárd éve létezik, és ebben az időszak alatt folyamatosan égeti a magjában található hidrogént, amely héliummá alakul. Ez a magfúziós folyamat hatalmas mennyiségű energiát termel, amely sugárzás formájában tolja kifelé a Nap rétegeit. Ez a kifelé irányuló nyomás éppen olyan fontos, mint a Nap saját gravitációja, amely befelé húzza azt; a kettő közötti tökéletes egyensúly biztosítja a csillag stabilitását.

Ez az egyensúlyi állapot azonban nem örök, hiszen a Nap üzemanyaga, a hidrogén, véges mennyiségben áll rendelkezésre. Bár a folyamatok időtartama nem években, hanem inkább milliárd években mérhető, körülbelül ötmilliárd év múlva a Nap magjában kimerül a fúzióhoz szükséges hidrogén. Ekkor elérkezik a sorsfordító pillanat. A magban a fúziós reakció leáll, és a kifelé irányuló sugárnyomás is megszűnik. A gravitáció hirtelen dominálni kezd, és a Nap héliumból álló magja elkezd összeomlani. Ez a gravitációs összeomlás óriási hőmérsékletet és nyomást generál, amely hatására a mag körüli, eddig érintetlen hidrogénréteg hirtelen olyan forróvá válik, hogy ott is beindul a fúziós folyamat – de sokkal intenzívebb formában, mint korábban valaha. Ez a váratlan és kontrollálhatatlan energiakitörés idézi elő a Nap felnagyobbodását. A felszabaduló energia hatalmas erővel kezdi el kifelé taszítani a Nap külső gázrétegeit, megváltoztatva ezzel az egész csillag dinamikáját.

Az átalakulás során a Nap tágulni kezd, nem kicsit, nagyon. Ahogy tágul, a külső rétegei hűlni kezdenek (mivel ugyanazt az energiát sokkal nagyobb felületen tudja eloszlatni), és vöröses árnyalatot kapnak - ekkor lép a Nap az úgynevezett vörös óriás státuszba, amely egyenes belépő a Naprendszer végét jelentő előadásra is. A Merkúr, a legbelső bolygó szinte azonnal elnyelődik majd, de a Vénusz sem ússza meg, hiába van kétszer olyan távol. Csillagkutatók számításai alapján a Nap külső légköre idővel a Föld pályáját is elérheti - mire azonban ez bekövetkezik, addigra az élet a Földön már régen lehetetlenné válik.

Amikor a Nap vörös óriásként elhasználja hidrogénkészleteit, magjának zsugorodása megkezdődik, míg el nem éri azt a hőmérsékletet, amely lehetővé teszi a hélium fúzióját, ezáltal szén és oxigén keletkezik. Ez egy újabb, bár rövidebb stabil időszakot teremt. Amint a hélium is kimerül, a folyamat ismétlődik: a Nap újra kitágul, még nagyobb méreteket öltve, majd végül ledobja külső gázrétegeit. Az így keletkező, táguló planetáris köd lenyűgöző látványt nyújt a csillagközi térben. Ami pedig hátramarad, az nem más, mint a Nap egykori magja: egy Föld méretével megegyező, de rendkívül sűrű, haldokló csillagmaradvány, amelyet fehér törpének nevezünk.

Ez a parázs még évmilliárdok során fog fokozatosan hűlni, míg végül a kozmosz sötétjében egy hideg, fekete törpévé alakul. Azonban eddig még nem tapasztaltunk ilyet. A tudományos konszenzus szerint ahhoz, hogy egy fehér törpe ilyen mértékben lehűljön, olyan időszaknak kellene eltelnie, amely meghaladja az univerzum jelenlegi életkorát.