Európa szívében - Párizsból hazatérve Budapestre

A cikk emailben való megosztásához kérjük, kattintson az alábbi linkre, vagy másolja ki ezt a URL-t, és küldje el érdeklődő ismerőseinek: https://demokrata.hu/kultura/parizsbol-vissza-budapestre-977247/

- Húsz évvel ezelőtt még Párizsban élt. Miért döntött mégis úgy, hogy mégis Budapesten alapítja meg a galériáját? Nem lett volna logikusabb a francia fővárosban maradni?

- Valószínűleg de. Racionálisan nézve Párizs ideális helyszín lett volna. De már akkor is olyan művészekkel foglalkoztam, akik magyar származásúként Franciaországban éltek és alkottak. Az ő munkáikat gyűjtöttem, életművüket kutattam, és egyre inkább azt éreztem: ha én nem hozom őket vissza Magyarországra - legalább képletesen -, a hazai közönség talán még sokáig nem ismeri meg a nevüket.

Ezt akár egy különleges küldetésként is értelmezhetjük, nemde?

- Igen, valójában az életem jelentős részét erre a célra szenteltem, és most már elképzelhetetlen számomra, hogy más tevékenységgel töltsöm az időmet. Ráadásul nem is vágyom másra.

Folyamatosan kutatom a művészet világát. Franciaországban már sok magyar származású művész életművével találkoztam, de mindig jön valaki új, aki felkeltette az érdeklődésemet, és akit eddig nem ismertem. Mostanában az amerikai magyar művészek iránt is felerősödött az érdeklődésem, így rengeteg felfedezés vár még rám.

Bár a családjában számos művész – legyenek azok festők vagy színészek – található, milyen mértékben játszott szerepet a műgyűjtés a családi hagyományokban?

- Édesanyám egy debreceni művészettörténésznek, dr. Tóth Ervinnek is dolgozott, így otthon mindig voltak festmények. A nővérének pedig akkoriban Topor András festőművész volt a férje, akit kisgyerekként gyakran látogattunk. Még ma is előfordul, hogy amikor belépek egy műterembe és megérzem a terpentin és az olajfesték illatát, rögtön ő jut eszembe. A debreceni nappalink fő dísze is egy Topor-kép, az Összetartozás volt. Apai nagyapám is festett - főleg sport témájú képeket, mert imádta a focit és a lóversenyt. Ugyanígy az édesapám is, bár ő reklámgrafikusként dolgozott, és csak a '90-es évek végén vette újra kézbe az ecsetet. Természetesen én is felvételiztem a Képzőművészetire, ahová elsőre nem vettek fel. De talán így többet tudok hozzátenni a magyar művészet történetéhez, mintha a kortárs magyar művészek táborát gyarapítanám.

Végül eljutott New Yorkba, majd San Diegóba költözött. De miből élt meg ebben a hatalmas országban?

Életem során számos különböző helyen dolgoztam, és bár kezdetben a körülményeim nem voltak éppen fényűzőek, fiatalon ez egyáltalán nem bántott. Az igazi változás akkor következett be, amikor egy svéd bárónő antikvitásüzletében kaptam munkát. Ő a meisseni porcelánokra specializálódott, és a hétvégeimet a helyi bolhapiacokon töltöttem, ahol például 50 dollárért szereztem be egy gyönyörű porcelánfigurát. A bárónő 200 dollárért vette át tőlem, majd többszörös haszonnal értékesítette tovább. Egy jó hétvége akár egy átlagos havi bérrel is felért, ami igazi felfedezés volt számomra. A következő fontos lépést az jelentette, amikor önkéntes munkát vállaltam a Minge Múzeumban. Önéletrajzomban, mindössze 22 évesen, mint leendő kiállításrendező mutatkoztam be. Meglepetésemre egy telefonhívás érkezett, amelyben arról tájékoztattak, hogy sürgős segítségre van szükségük, mivel a kiállításrendezőjük váratlanul Floridába kellett utazzon. Két héttel később új anyag érkezett, amiből kiállítást kellett szervezni. Az igazgatónőt, Martha Longeneckert, már kilencvenéves korában ismertem meg, és hihetetlenül aktív, maximalista személyiség volt. Csak a legjobbat fogadta el, ami számomra igazi kihívás volt, és rengeteget tanultam tőle. Végül sikerült összeállítani a kiállítást, amely aztán az év tárlata lett az Egyesült Államokban. Ennek következtében a múzeum teljes munkaidős pozíciót ajánlott nekem, ami új fejezetet nyitott az életemben.

Miért döntött úgy, hogy mégis visszatér Európába?

San Diegóban művészettörténetet tanultam, amikor lehetőségem nyílt egy évet eltölteni egy európai egyetemen. Két város közül választhattam: Párizs vagy Firenze. 1996-ban végül Párizsra esett a választásom, és azóta sem vágyom más városba. Mielőtt elkezdtem volna az egyetemi tanulmányaimat, beiratkoztam egy nyelviskolába, hogy elsajátítsam a francia nyelvet. Ez viszont rengeteg szabadidőt biztosított számomra, így, ahogyan az Egyesült Államokban, itt is önkénteskedni kezdtem. Négy különböző helyszínen dolgoztam egyszerre, ingyen, az egyik helyszín pedig a magyar intézet volt. Miután több kiállítást is segítettem megszervezni, Kovács András Bálint igazgató felajánlotta nekem egy megüresedett pozíciót. Végül öt évet töltöttem az intézetnél, az egyetem helyett. Minden nap ellátogattam a Hotel Drouot-ba, ahol 16 aukciós terem folyamatosan zajlott, így heti több ezer műalkotást és festményt nézhettem meg. Ez volt az a tapasztalat, ami valódi iskolámmá vált, formálva a látásmódomat és tudásomat.

- Már ekkor is a magyar művészeket kereste?

- Jártam a bolhapiacokat, hónom alatt egy vastag könyvecskével, egy aukciós indexszel, amelyben részletesen megadták, hogy milyen műveket adtak el és mennyiért az aukciósházak az egyes művészektől. Ez egyfajta útmutató volt számomra: ha nem ismertem valakit, fellapoztam. Az első kép, amit megvettem, egy Rubio Verde nevű spanyol festő kis méretű képe volt, egy parasztlányt ábrázolt, aki éppen elejt egy köcsögöt az udvaron. Tetszett a kép, volt benne valami magyaros! Kikerestem a nevét, és láttam, hogy a képei körülbelül 20000 frankért keltek el. Lealkudtam 1800-ról 1400-ra, és a következő napokban már a Sotheby'snél voltam, ahol bevették aukcióra, és végül 14000 frankért eladták. Ez volt az első igazi sikerélményem!

Az első magyar művész, aki Franciaországban járt és ott találkozott a helyi művészeti színtérrel, Szinyei Merse Pál volt. Ő a 19. században tevékenykedett, és jelentős hatással volt a magyar impresszionizmusra. Franciaországi tapasztalatai inspirálták munkáit, amelyek a hazai tájat és életképeket mutatták be különleges stílusban.

Hantai Simon, aki 15 év kihagyás után először mutatta be munkáit az Espace Rennes-ben, ezzel indította el a kapcsolatunkat. Csernus Tibor is meghatározó figura volt az életemben; ő valódi magyar művész volt, aki magyar újságokat olvasott, és hazai barátokkal ápolt kapcsolatokat, de végleg Párizsban maradt feleségével, Sylvester Katival. Volt egy időszak, amikor heti két-három alkalommal is meglátogattam a műtermében. Ezeken a találkozókon csak mesélt és mesélt, és úgy éreztem, mintha egy művészettörténeti szeminárium részese lennék. Máig sajnálom, hogy nem jegyeztem fel ezeket az élményeket. Sándorfi István volt az első nemzetközileg elismert művész, aki mellettem állt, és ő lett az első, aki a galériámhoz csatlakozott, hátrahagyva New York-i kereskedőjét, ezzel bizalmat szavazva nekem.

- Az igazi felfedezés, újrafelfedezés azonban Reigl Judit volt, akiről a szakma a kezdeti sikeres évek után szinte teljesen megfeledkezett, ő maga is száműzetésbe vonult. Vele hogyan találkozott?

Judit egy lenyűgöző példája annak a küldetésnek, amit az életem során magam elé tűztem: a feledés homályába merült magyar művészek életművének újrafelfedezése. A 60-as évek közepén, amikor a monumentális Tömbírás és Ember sorozat képeit alkotta, Judit életében egy igen nehéz és meghatározó időszakot élt meg. A galériák nem tudták értékesíteni a két méter széles absztrakt remekműveit, sőt, kiállítási lehetőséget sem kínáltak számára. Ennek következtében kénytelen volt elhagyni párizsi műtermét, és egy kis faluba, Marcoussis-ba vonult önkéntes száműzetésbe, eltűnve a francia főváros művészeti világának reflektorfényéből. Egy Párizsban élő magyar festőművész ismerősöm ajánlott nekem egy korai Reigl-alkotást, amelyről addig még nem hallottam. Nem ismertem az életmű részleteit, sem az árakat, de a festmény minősége lenyűgözött, így kértem, hogy tartsa nekem fenn. Néhány héttel később felhívtam, hogy érdeklődjem a kép sorsáról, ekkor derült ki, hogy éppen Judithoz tartott, aki szintén meg akarta vásárolni. Emlékeztettem, hogy először nekem ígérte, így végül a festményt először hozzám hozta. Megállapodtunk, és megvettem. Másnap, amikor éppen a komp fedélzetén utaztam Londonba, csörgött a telefonom. Judit volt az, aki számon kérte, hogy megvettem előle a képet, és felajánlotta, hogy visszaveszi. Eladni nem akartam, de invitálására ellátogattam Marcoussis-ba, ahol megvettem tőle még egy festményét. A padlásán igazi kincseket találtam, tele csodás művekkel! Az akkori gyűjteményemből eladtam néhány Tihanyit, Munkácsyt, Paál Lászlót és Czóbel Bélát, hogy anyagi forrást biztosítsak Judit munkáinak felvásárlásához. 2005-ben a Műcsarnokban megrendeztük Judit első itthoni kiállítását, és folyamatosan bemutattam képeit rangos nemzetközi művészeti vásárokon Párizsban, Maastrichtban, Londonban és Brüsszelben. Ekkor kezdődött el az igazi érdeklődés Judit iránt, amely a mai múzeumigazgatóktól a legfontosabb nemzetközi gyűjtőkig terjedt. Az aukciókon pedig a képei árai elkezdtek emelkedni, ma már több százezer euróért kelnek el, míg fő művei akár millió eurón felül is értékesíthetők. Judit immár a premier ligában játszik, hiszen a Sotheby's és a Christie's is rendszeresen beválogatja a legexkluzívabb aukcióikra. Ezzel párhuzamosan az én álmom is megvalósult: létrehozhattam Magyarországon egy igazán nemzetközi galériát, amely nemcsak nemzetközi művészeknek ad otthont, hanem rangos kiállításokat és elismert gyűjtőket is vonz.