Erről eszembe jutott valami...

Hogyan is emlékszem arra a különös pillanatra, amikor nyakig érő, jéghideg vízben, divatos füss-ballonkabátban, magasra emelt üveg tejjel lépkedtem a kerítések mentén, a Litoral vendéglőtől a szennyes árban úszó Ady-negyed felé? Egy régi archív fotó hozta vissza számomra ezt a drámai élményt, noha az eredeti felvétel nem az én kalandomat örökítette meg. A fotós az 1970-es évekbeli árvíz pusztítását rögzítette a Maros folyónál, de az én emlékekkel teli gondolataim hirtelen felszínre törtek. Mások is hasonlóképpen visszaemlékeztek a saját történeteikre. Ezért is vonzó dolog az archív felvételek nézegetése: a múltat idézik, és a jelenre irányítják a figyelmet, még akkor is, ha a képek már megviselt, régi állapotban kerülnek elénk. Szerencsére manapság egyre többen elkötelezetten dolgoznak azon, hogy megőrizzék ezeket az értékeket, és digitális technológia segítségével feljavítva mutassák be a jövő generációinak, hogy mit is tanúsítanak ezek a felvételek. Amikor csak tehetem, látogatást teszek az ilyen jellegű kiállításokra, és igyekszem megismerni a kapcsolódó kiadványokat is. Az archív fotók gyűjtése és hozzáférhetővé tétele ma már olyan lendületet kapott, hogy egyre nehezebb teljesíteni ezt a szándékot. De a "amit lehet" elvet követve folytatom a kutatást. Így jutottam el a minap Budapestre, az Arany János utcába, a Centrális Galériába, ahol a Blinken OSA Archívum rendezésében júniusban megnyílt kiállításon Erdélyi Lajos, a marosvásárhelyi fotóriporter és újságíró archívuma várta a látogatókat. Több alkalommal is beszámoltam már erről a tárlatról, de most több időt töltöttem el a mintegy kétszáz képet, dokumentumfotót, hangkazettát, kiadványt, levelet és személyes tárgyakat bemutató kiállításon. A szellemesen megkomponált tárlat sok emléket hozott felszínre, amelyek között találkoztam szívszorító és derűs pillanatokkal is. "Laló" archívuma a Ceaușescu-korszakot idézi fel, annak tragédiáival, abszurditásaival és némi humorral fűszerezett valóságával együtt. Ez a gyűjtemény igazi kordokumentum, amely átélheti bárki, akit érintenek a képek, videók és hangfelvételek. Számos jelenség felidézi a hajdanvolt képeslapokat és az Új Élet lapjait, de csak azok számára, akik elég régiek ahhoz, hogy emlékezzenek. A falakon sok olyan dolog látható, amit a mai vásárhelyiek, székelyföldiek, erdélyiek már nem ismerhetnek, vagy nem úgy, ahogy "a tapintatlan fotóriporter" megörökítette. A képek között ott van az új klinikai kórház építkezése, a kesztyűgyár működése, a Prodcomplex virágzása, a parajdi sóbánya csúcstermelése, Bözödújfalu élete, az új gyaloghíd a Kárpátok sétányon, és a falusiak disznóvásárlása a Dacia csomagtartójában. A városi diákok a kukoricaföldön pihentek, míg egy idős kollektivista nő a kisdobosságot vállalta. A Besztercén még mindig tutajjal úsztatták a fát, Nagyenyeden pedig éppen letarolták a vár körüli vityillókat. A képek között találkozhatunk kottából játszó paraszttrombitással, szenvedő színésszel, tájoló primadonnával, és még sok más kiváló tehetséggel, akik már örökre eltávoztak. A galériában töltött csendes délután során egyedül voltam, és a fekete-fehér fotók sorai között merengtem a diktatúra embertelen természetrajzán, azon, hogy mi minden történhetett, és mi az, ami a történelem ismétlődése miatt ránk, emberekre hárul. Nem sokra jutottam, de a távozásomkor belém ivódott egy végső következtetés: én is csak egy tapintatos újságíró vagyok.