Az Ér-pataktól az Óceánig - Ady és Adél Képzelj el egy utazást, mely az Ér-patak csendes, kanyargós partjaitól egészen az óceán végtelen hullámaiig tart. Ezen az úton nem csupán tájak, hanem érzelmek és sorsok is összefonódnak. Ady Endre, a költők költőj
Érmindszent, a ma Adyfalvának nevezett kis falucska, Ady Endre születési helye. Nevét a településen csordogáló Ér-patakról kapta, melynek a költő szavaival: "Kraszna, Szamos,Tisza, Duna Oceánig hordják habját".
E vidékről, ahonnan "violás őszi napokon különös halványságban sejlenek fel a bihari hegyek", indult regényes útjára a költő: Debrecenbe, Nagyváradra, és a "gyönyörök és fájdalmak szent városába", Párizsba. Ezek a városok voltak állomásai a költő személyisége és költészete ívelő fejlődésének. Különösen a nagyváradi és a párizsi évek formálták Ady lírikus valóját, teremtették meg költeményeinek személyes hangját.
Ady Endrének Nagyváradon fénylett fel újságírói tehetsége, és szökött szárba reményt keltő költői talentuma. Abban a kulturális kincsekben pompázó városban, amit ő kedvesen Körösparti-Párizsnak becézett. Itt találkozott Diósi Ödönné, Brüll Adéllal, aki 1903-ban látogatott Párizsból haza, szülővárosába.
Adél a modern nőideál megtestesítője volt: vonzó, elegáns és érzéki kisugárzású. Ady számára ő volt a női eszmény, az asszony, a párizsi ragyogás és a szenvedélyes szerelem szimbóluma.
A költő Párizs utáni vágyakozása és az Adél iránti szenvedélyes, ám viharos szerelme kölcsönösen erősítették egymást, és lettek teremtői a magyar szerelmi líra egyik legdrámaibb, legkülönösebb történetének.
Ady 1904-ben már a "vágyott város", Párizs varázslatos utcáit fedezi fel. Egy újságcikkében így ír: "Barangolok utcáidon, csodálatos, nagy és szent város, kit csókos vágyakkal kívánok immár néhány mámoros hét óta megközelíteni." Adéllal együtt sétálgatnak a közel két és félmillió lakosú város elegáns sugárútjain, idilli parkjainak sétálóösvényein és a regényes Szajna vonzó partjain.
A szenvedélyes szerelem tüzének lángjai körülölelték a költő lelkét, érlelve benne a szerelem gyönyörű dallamait. 1906-ban napvilágot látott "Új versek" című kötete, amelyben a múzsája, Adél, már Léda néven élt, mintegy átformálva önmagát a költő álmaiban. Az 1904 és 1911 közötti években többször is Párizsban tartózkodott; mindennapjait Adéllal osztotta meg, és költeményei, melyek különleges, szenvedélyes hangzásukkal hatottak, valójában múzsájának, Lédának szóltak. Ez a kettősség is megmutatkozott: a költő a mindennapokban Adélt hívta, míg az ihletét Léda alakjában találta meg. Adél tudatában volt annak, hogy "Ady Lédája nem a valóságban létezett, hanem csupán a képzelet szüleménye, egy délibáb a felzaklatott lélek számára."
Adél modern nőként, aki saját anyagi függetlenségével büszkélkedhetett, egy művelt és határozott asszony volt, aki merész véleményeket alakított ki a világról. Olyan "királynő" típus, akinek uralkodásra termett jelleme minden megnyilvánulásában megmutatkozott. Mindketten rendkívül érzékenyen reagáltak a világ eseményeire, és a kölcsönös sérelmekre is. Életük egy varázslatos láncot alkotott, tele megszépítő messzeségekkel és vágyott találkozásokkal, amelyek az idő múlásával egyaránt hoztak nekik kínt, örömöt és gyötrelmet.
Ady verseiben a boldogság tiszta, csillogó hangja fokozatosan elhalványult, a szerelmi láng pedig egyre inkább csak parázsló rőzse maradt. Az életvitele – amely tele volt szenvedéllyel, önpusztító szokásokkal, alkohollal, féktelen mulatozással és múló vonzalmak hajszolásával – súlyosbította a "halálos csók" által okozott betegségét. E szokások nem csupán testi, hanem lelki terheket is ráróttak, és egyre inkább felerősítették benne a halál közelségének nyomasztó vízióját.
Valójában ezek a drámai tényezők alakították ki Ady lírájában azokat a különleges költői kifejezésformákat – egyedi szimbólumokat és sajátos versképeket –, amelyek révén verseiben felcsendül a titokzatos "Ady-hang." Shöplin Aladár megfogalmazásában ez úgy jelenik meg, hogy "vannak olyan lelkiállapotok, amelyeket nem lehet egyszerű szavakkal megfogalmazni; csupán szimbólumokkal és képekkel tudjuk őket kifejezni."
Ahogy lohadt a Léda-szerelem lángja, úgy vált Ady számára az álomváros, Párizs is lélektelenebbé. 1911-ben járt utoljára Párizsban, 1912-ben szerelmük végleg darabokra tört. A költő százszor sújtottan dobta "feledésének gazdag úr-palástját" a kilenc éven át tartó viharos közös életükre, az ún. Léda-korszakra. Elváltak ugyan egymástól "a fizikai létben, ahol egymás foglyai voltak- írja Borbély Sándor-, de a lírai öröklétben már egymás halhatatlan társai lettek".
Ady Endre a viharos szakítás után, mint ahogy azt élete során már sokszor megtette, újra visszatért gyökereihez, édesanyjához, hogy ott találja meg a gyógyulás és a "szeretetben való üdvözülés" lehetőségét. Újra az Ér-patak partjára lépett, ahonnan egykoron, tele hittel és eltökéltséggel indult el a költészet ragyogó csúcsai felé. Célja nem volt más, mint hogy "a fájdalmas, gazdag élet tapasztalatait" felhasználva megvalósítsa a világ csodáját: "valaki az Értől kezdi útját, s elér a szent, hatalmas Óceánhoz."
