**Az Emlékezés Ára** Az emlékezés nem csupán a múlt felidézése; sokkal inkább egy különös utazás, amely során a szívünk mélyén rejlő érzések és tapasztalatok elevenednek meg. Minden emlék, amelyet őrzünk, egy darabkát képvisel az életünkből, egy árnyalat

Május érkezése mindig különös hangulatot hoz magával. E hónapban a múlt árnyaival szembesülünk, hiszen az emlékezés ideje ez. E napok során azok előtt hajtunk fejet, akiknek élete a legnagyobb megpróbáltatások között formálódott, akik a legmélyebb poklokon mentek keresztül, hogy végül hazaérkezzenek, és újraépítsék életüket. De vajon csupán mi, az utódok, éljük meg ezt az emlékezést? Valóban indokolt a többes szám? Csak a közvetlen családtagok állnak meg, hogy gyertyát gyújtsanak, mind valóságos, mind szimbolikus értelemben? Az emlékezés nem csupán a vérségi kötelékek feladata, hanem mindannyiunké, akik a történelem e fájdalmas fejezetének tanúi vagyunk.

Sokan teszik fel a kérdést: hogyan válhatott mindez valósággá? Hogyan történhetett meg mindez egy civilizált Európában? Nem állt-e ellent ennek a művelt, humanista és együttérző polgárság? Gondoljunk például Vásárhely lakosságára.

Természetesen, íme egy egyedibb változat: A háború valósága mindennapjaink szerves részévé vált. Az ország gyökeresen megváltozott, hiszen a fiatalok tömegei a fronton harcoltak, vagy éppen a behívójukat várták, amely újabb sorsfordító pillanatot hozott. A zsidó férfiakat, 18 és 52 év között, munkaszolgálatos egységekbe szervezték, és bár egyenruha nélkül, ők is ott voltak a keleti fronton, a harcoló csapatok mellett. Ők voltak a „lapátos sereg”, akiknek feladata a háborús gépezet működtetése volt, a front mögötti kemény munka. Az újságok nap mint nap győzelmekről számoltak be, a hátországban pedig füsttelen napokat rendeztek, amikor a lakosság cigarettát, szivarkát és szivart küldött a katonák számára. Emellett könyveket és érmelegítőket is gyártottak, hogy a fronton harcolók lelkét egy kicsit enyhítsék a nehéz időkben.

Az újságok világában olvasva, ha visszatekintünk 1942-re, a második világháború korai éveire, egyértelműen látható, hogy miért zajlott olyan simán a zsidók gettóba terelése, a vagonokba kényszerítése és a megsemmisítő táborokba való deportálásuk. Nincs itt szó német nyomásról; az országgyűlés tagjai lelkesen, szinte versenyt futva hozták meg a jogfosztó és kifosztó intézkedéseket. A "gazdasági újjászületés" keretein belül semmi sem maradt érintetlenül: földbirtok, ingatlan, üzlet, műhely, lakás, iparengedély, iskolai lehetőségek, munkalehetőségek – mind mind eltűntek.

A marosvásárhelyi iparosegylet, a nagymúltú - miről bizonyosan semmit sem tudtak a Wilhelmstrassén Berlinben - díszközgyűlésén, hol egy festő iparosmestert ünnepeltek, örömmel jelentette az egylet titkára, hogy 41 zsidó iparost kizártak az egyesület tagjai közül. A városi közgyűléshez kérelmet szerkesztettek, és kérték, hogy a zsidó kereskedők üzlethelyiségeit adják át a keresztény kereskedőknek. A műhelyeket ugyanúgy. Ezen segítettek a feljelentések, az árdrágítási, áruhalmozási perek, a faj- és nemzetgyalázási perek, melyeknek célpontjai azok a kereskedők voltak, akiknél a tegnap még a környék összes lakója vásárolt. Medve doktor Szászrégenben nem kezelt zsidó beteget, ha azok hozzá fordultak. A Kereskedők Társasága, mely nyolcvan éves múltra tekintett vissza, egyszeriben, amint a honvéd seregek bevonultak, kettévált. A nem zsidó kereskedők kiléptek, saját társulatot alapítottak. Megszerezték az élelmiszerek és minden közszükségleti cikk árusítási jogát, csakis ők kaphattak a közellátási kormánybiztosság jóvoltából árut.

Vásárhelyen a lakáshiány valóban súlyos problémát jelentett. Az ide érkező hivatalnokok és katonatisztek számára az új hivatalok elhelyezése komoly kihívást jelentett a város vezetése számára. Ezen kívül a Dél-Erdélyből menekültként érkezett több száz ember is nehezítette a helyzetet. A legnagyobb részesedést a zsidó lakások élvezték, amelyekre a hatóságok elsősorban fókuszáltak, hiszen ide szállásolták be az újonnan érkezőket. Természetesen, a helyi lakosság irigyebb tagjai sem tétlenkedtek, és feljelentésekkel siettek Májay polgármester segítségére. A városházán pedig örömmel fogadták a bejelentéseket, hiszen azok könnyítették a helyzetüket.

Ahogy látod, nem távoli országokból vagy eldugott vidékről beszélek. Az újság egy nyolc évtizeddel ezelőtti eseménysorozatot idéz fel. Az 1939/IV. törvénycikk a zsidóságot faji alapon határozta meg, ami súlyos következményekkel járt. Nem köthettek házasságot más vallásúakkal, mivel ez a fajgyalázás vádjával fenyegetett. Például Hoch Lajos, a nyolcvan éves pék esete alaposan ki lett tárgyalva a Székely Szó és a Reggeli Újság hasábjain.

Szovátán a hatóságok elrendelték azoknak a polgároknak a kitiltását, akiknek a keresztlevele nem felelt meg a kritériumoknak, és villáikat is lefoglalták. A sportolók, köztük a legtehetségesebbek, mint Békés Laci, Jakabovits Sándor és Fodor Berci, kényszerűen eltávolításra kerültek a sportpályákról. Holott ők voltak az úszás és az asztalitenisz kiemelkedő bajnokai, akik rengeteg dicsőséget hoztak a városnak. A Kereskedők Társaságát és a zsidó egyesületeket, sportklubokat feloszlatták, helyiségeiket és vagyonukat pedig jogi úton, városi asszisztenciával átvették. Ez a folyamat nemcsak Szovátára, hanem az egész országra kiterjedt, Romániában, Bulgáriában és Ausztriában is hasonló intézkedések zajlottak.

Végezetül ide iktatnám azt a kis figyelmeztetést, melyet egy önérzetes fogász írt ki rendelője ajtajára 1942. június 15-én.

A következő üzenetet szeretném megosztani azokkal a zsidó paciensekkel, akik a közelmúltban keresetek fel, és sajnálattal távoztak a rendelőmből. Az ajtómon elhelyezett táblán az állt, hogy „Csak keresztény pácienseket fogadok”. Szeretném tisztázni, hogy ennek az volt az oka, hogy Marosvásárhelyen sajnos kevés a keresztény fogorvos, ezért csak keresztény páciensekkel tudok foglalkozni. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy segítséget nyújtsak, ezért itt van néhány zsidó fogorvos neve, akiket bizalommal kereshetnek fel: Dr. Sámson József, Dr. Orlik Teréz, Dr. Székely Manó, Dr. Tihanyi Lázár, Dr. Klein Dezső, Dr. Katzer Izsák, Dr. Häuslich, Dr. Legmann Izrael, Dr. Ábrahám, Dr. Fridler Sándor, Benes Ferenc, és Gál István. Továbbá, a kikeresztelkedett Dr. Tischler Jenő is elérhető. Kérem, fogadják el a legjobb kívánságaimat, és remélem, hogy találkoznak a megfelelő szakemberrel. Marosvásárhely, 1942. június 15. Bende Károly, állami vizsgázott fogorvos Béla király utca 12.

Ezekből mindössze két vagy három ember tért vissza 1945-ben. A többiek...