A vonat Ausztria irányába haladt, amikor egy merész tervet szőttek az utasok közt: Aczél Györgyöt felrobbantani.
-- 1986-ban a német férjem súlyos baleset után lábadozott, de én a gyerekekkel szerettem volna Magyarországon, édesanyámmal tölteni a karácsonyt. Az új esztendővel együtt elég kemény tél köszöntött be, nappal is -15, sőt -20 Celsius-fok volt, az utakat 40 centis hó lepte be, az első nemzetközi vonat csak január 12-én indult el - kezdte történetét az asszony. - A szerelvény tele volt Budapesten ragadt üzletemberrel, diplomatával, sőt, mint később megtudtuk, Aczél György a testőreivel éppen a mellettünk lévő fülkében utazott.
Az anyuka a 6,5 és 4 éves gyermekeivel éppen uzsonnázni készült, amikor Tatabánya-alsó vidékén pánik tört ki az emberek között.
Az ajtó hirtelen kinyílt, és a katonák dübörgő léptekkel törtek be, üvöltve: "Kifelé! Kifelé!" A hangjuk mintha egy viharos szélcsatornából érkezett volna, mindent elborítva maga körül. Azt kiabálták, hogy hagyjunk magunk mögött mindent, de én, akinek még volt annyi esze, igyekeztem a kicsikre ráadni a kabátjukat, hogy védve legyenek a hidegtől. Amikor az ajtóhoz értem, döbbenten láttam, hogy a nyílt sínen állunk, a hó vastagon ellepte a lépcsőfokokat – a fagyos táj látványa felidézte bennem a borzalmas múlt emlékeit, melyek sosem akartak elfelejtődni. Az asszony hangja remegett, ahogy az egykori félelmeket felidézte.
A vonatot kutyás, rohamsisakot viselő rendőrök és gépfegyveres katonák vették körbe, de az utasok számára egy árva szó sem hangzott el.
-- Egyszerűen sehogy nem tudtam leszállni a gyerekekkel, nem is segített senki, csak üvöltötték, hogy "gyerünk!, gyorsabban!". Végül kénytelen voltam az ismeretlen mélységű hóba ledobni a gyerekeket és utánuk ugrottam én is. Az egyenruhások dühösen libasorba tereltek minket, és fegyveres kísérettel, mint a rabok, elkezdtünk menetelni a fagyban - mesélte. - Végül a Tatabánya-alsói váróba tereltek minket, ahol könyörögtem, hadd hívjam fel a ránk váró férjemet vagy az édesanyámat, hogy ne aggódjanak, de nem engedték meg. Bent aztán étlen-szomjan várakoztunk, óránként felállítottak, megmotoztak és igazoltattak minket újra és újra, közben pedig elkezdtek szivárogni a hírek arról, hogy valaki a vonat felrobbantásával fenyegetőzött.
A délután induló vonat csak másnap hajnalban folytatta útját a hanyatló Nyugat felé.
-- Végül váratlan módon Bécsnél nem is ment tovább a szerelvény. A fülke előtt épp belebotlottam az álmosan kikászálódó Aczél Györgybe, akivel bájosan elcsevegtünk, miközben szorongatta a diplomata táskáit, talán benne a dollármilliókkal - emlékezett vissza az anyuka. - Az emberei röhögve nézték, ahogy nem bírta el a bőröndjeit az öreg, végül én segítettem neki lecuccolni, amit meg is köszönt. Integetés közben még egy puszit is dobott.
Dorottya végül, hosszú keresgélés után, két gyermekével együtt rátalált arra a vonatra, ami eljuttatta őket Salzburg varázslatos városába. Édesanyja és férje, aki Münchenből érkezett, mély aggodalomban töltötték az időt, hiszen nem tudták, mi történt velük. A férfi, aki mankóra támaszkodva állt a pályaudvaron, eltökélten várta őket, még fél nappal később is, türelemmel és eltökéltséggel a tekintetében.
