Aki manipulált a támogatott, tűrt és tiltott kategóriákba sorolással.

Erre példa a 125 évvel ezelőtt született Barcsay Jenő, akinek emlékére egykori munkahelye, a Képzőművészeti Főiskola (ma már egyetem) kiállítást rendezett, amely szeptember 27-éig látogatható.

A múlt században élt egy kiemelkedő magyar festő és grafikus, akinek nem csupán művészi teljesítménye tette őt nemzetközi szinten ismertté, hanem egy különleges könyv is, amit teljes egészében ő maga írt és illusztrált: a Művészeti anatómia. Ez a mű, amely valójában egyetemi tankönyvként indult, mára korszakalkotó alapművé vált, amely számos művésznemzedék tudásának megalapozója és elengedhetetlen része a művészetük fejlődésének. Barcsay Jenő, aki 125 évvel ezelőtt született (1900-1988), emlékére a Képzőművészeti Főiskola, amely ma már egyetemként működik, kiállítást szervezett.

A barátai és tanítványai körében Nyenyőbácsi néven ismert mester nem csupán elfogadta ezt a megnevezést, hanem mélyen értette a mögötte rejlő szeretetet és megbecsülést. Azok, akik nála sajátították el a figuratív képzőművészethez nélkülözhetetlen tudást, tudták, hogy mesterük olyan művészi ösvényekre tereli őket, amelyek a nyugati művészet ezeréves hagyományában csupán néhány kiemelkedő zseni, mint Dürer, Leonardo, Goya vagy Delacroix munkásságához vezetnek. E nagyságok nemcsak az emberi test szépségét örökítették meg, hanem annak működését is mélyen megértették, legyen szó mozgásról vagy nyugalomról, különböző perspektívákból. Amikor egy hozzáértő szemlélő rápillantott egy múlt századi figurális festményre, azonnal képes volt megállapítani, hogy az alkotó tanulmányozta-e Barcsay művészetelméleti írásait, vagy akár a mester alapvető tankönyvét, ha külföldi volt. De ami igazán lenyűgöző, az az, hogy nem csupán az emberi alakokban, hanem a tárgyakat ábrázoló festményekben is felfedezhetők voltak a Művészeti anatómia elméletének finom részletei. Ezek a tudásmorzsák minden művészeti alkotásban ott lapultak, és a mester tevékenysége révén eljutottak a tanítványaihoz is.

Barcsay Jenő Erdély szívében látta meg a napvilágot, és itt is töltötte gyermekkora éveit. Csak az I. világháború utáni időszakban költözött Budapestre, ahol tanárai, akik a szülőföldjén tanítottak, támogatták útját. A Képzőművészeti Főiskola akkori igazgatója, a neves művészettörténész, Lyka Károly volt az, aki felvette a fiatal művészt, aki Vaszary János osztályába került. Ám nem sokáig maradt ott, mert hamarosan Rudnay Gyula osztályába kérte át magát. A két művész között azonnali összhang alakult ki, ami lehetővé tette, hogy együtt járjanak különböző művésztelepekre, ahol közösen dolgoztak és alkottak. Korai pályafutásának egyik figyelemre méltó alkotása a 25 éves korában készült „Fiúfej” című rézkarca, amely a korabeli avantgarde irányzatok szellemiségét tükrözi, noha a kubizmus hatásait még nem tapasztalhatta meg közvetlenül.

Az ezt követő esztendőkben egy kétéves párizsi ösztöndíj segítségével szippanthatott levegőt az akkori világ művészeti fővárosából, majd rövid kitérő után visszatért, de akkor már inkább Itália vonzotta: Assisi, Firenze, Perugia, Róma voltak állomásai. Hazatérése után 1945-ig iparitanonc iskolában tanított, 1929-től ismerkedett meg a Szentendrei Festők Társaságában működő alkotóművészekkel (Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő), majd azokkal a jelentős művészekkel, akik hozzá hasonlóan később csatlakoztak hozzájuk: Vajda Lajos, Kornis Dezső és Czóbel Béla. Egy idő után Barcsay Szentendrére költözött és élete végéig oda kapcsolódott.

A második világháború után Szőnyi István volt az, aki meghívta a főiskolára, ahol anatómiát és a képi kifejezés művészetét tanította. Művészeti és pedagógiai munkássága hamarosan arra ösztönözte a szakma képviselőit, hogy felkérjék őt egy átfogó, könyvformában megjelenő ismeretanyag megírására, amelyet saját illusztrációival is gazdagított.

A könyvnek akkora sikere lett, hogy az 1953-as első kiadása utáni tíz évben két újabb kiadása lett és a főiskola korábbi igazgatója, Lyka Károly (1869-1965) a következőket írta az 1963-as, harmadik kiadás előszavában. "Ebben a nagy műben mintegy kezet fog egymással tudomány és művészet. A szellem e két hatalmas motorja egyesül itt. Ezek a rajzok nem egyszerű illusztrációk, hanem a nemes grafikai művészet birodalmába tartoznak. Ez a művészeti vonatkozás párosul itt a szerző pedagógiai rátermettségével. A Képzőművészeti Főiskolán annyira bevált Barcsay-módszernek ez a mű hiteles és mesteri kódexe."

Barcsay e művében rendkívüli tudományos precizitással és részletességgel tárgyalja az emberi test ábrázolásának anatómiai aspektusait. Külön-külön elemzi a kart és a lábat, azok alsó és felső részeit, valamint a csontokat, izmokat és inakat, egészen a legapróbb részletekig. Ezen kívül a törzs és a koponya csontozatát, izmait, az arc, a fej, a nyak és a rágóizmok sajátosságait is alaposan körüljárja. De Barcsay nem csupán a struktúrákra fókuszál; külön fejezetet szentel a test arányainak, a férfi és női test jellegzetességeinek, a kontraposzt ábrázolásának, valamint a mozgás dinamikájának és annak vizuális megjelenítésének. Érdemes megállni az egyes alfejezeteknél, hiszen ez a megközelítés-sor hatalmas segítséget nyújthat a művészpalántáknak, akik már rendelkeznek a rajzolás alapjaival. Olyan fontos mozgásformákat is bemutat, mint az állás, ülés, függőleges és vízszintes lengések, csavarodások, járás emelkedőn, futás, valamint a mozdulatok egyszerű, de hatékony ábrázolásának technikái.

Ennek a könyvnek a hatalmas sikere abban rejlett, hogy nemcsak azok a művészek vették meg, akik nem Barcsaytól tanulták az anatómiai ismereteket, de tudták, hogy szükségük van rá, hanem a nem-művész közönségből is sokan, mert artisztikus, közérthető és gyönyörködtető volt. Annak ellenére, hogy az 1963-as harmadik kiadás 260 forintba került akkor, amikor egy akkori átlagfizetés 800 forint táján mozgott, a kenyér kilója 3 forint, a pohár sör 2,10, a villamos vonaljegy 50 fillér volt, akárcsak egy gombóc fagylalt. Barcsay két, további könyve is hasonló sikereket ért el: az 1958-ban megjelent Ember és drapéria, valamint az 1966-os Forma és tér című, amelyek már nem annyira pedagógiai, mint inkább művészeti jellegű kérdéseket dolgoztak fel, de az elsőhöz hasonló, professzionális, tudományos megközelítéssel.

A Művészeti anatómia megjelenését követően, a művész életében jelentős mérföldkőként Kossuth-díjat nyert, amelyet 85. születésnapja után ismételten elismertek. Ezen kívül számos más díjjal is megtisztelték, de számára a legnagyobb értéket az jelentette, hogy olyan állami és köztéri megbízásokhoz jutott, amelyek lehetővé tették számára, hogy megvalósítsa formai és esztétikai vízióit. Különösen emlékezetesek azok a márványmozaikok, amelyeket a budapesti (akkoriban Nemzeti, ma Magyar) Színház, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem és a szentendrei Művelődési Ház falain tervezett és valósított meg.

A Képzőművészeti Egyetem különleges tisztelettel emlékezett meg egykori professzoráról egy lenyűgöző kiállítással, amely az Andrássy úti épület falai között valósult meg. Az esemény helyszínéül az emeleti Barcsay Terem és a magasföldszinti aula szolgált, ahol a látogatók egy igazán szemet gyönyörködtető élményben részesülhettek. Az aula falain nagyméretű képek, grafikák és pannók sorakoztak, amelyek azonnal felismerhetők voltak a művész jellegzetes stílusáról és egyedi megjelenítési módjáról. Érdekesség, hogy ezek a művek nem csupán a kiállítás keretein belül voltak láthatók, hanem például az egyetem könyvtárának falán is megjelentek, mozaik formájában ötvözve a tudást és a művészetet.

A kiállítás, amelynek címe: Tökéletes egyensúly, a magán- és közgyűjtemények kincseiből válogatott műveket vonultat fel, melyeket a kurátorok gondosan válogattak össze. A koncepció szorosan összefonódik a Barcsay teremben megvalósított bemutatóval, amely egy nagyméretű díszterem és két kisebb kamaraterem szimbolikus terét használja ki. A kiállítás nem csupán az oldalfalakon elhelyezett művekre és az azokhoz kapcsolódó ismertető szövegekre épít, hanem a nagyterem térbeli adottságait is kihasználva egy középre, diagonálisan elhelyezett, a látogatók által két oldalról is megtekinthető táblasort is bemutat. Ez a megoldás tökéletesen illeszkedik Barcsay életművéhez, és új dimenziókat ad a művek értelmezéséhez. Különösen fontos hangsúlyozni, hogy Barcsay a szocialista realizmus uralta időszakban, amikor a művészetet szigorú kategóriákba sorolták, bátran vállalta a "posztkonstruktivista" és "posztexpresszionista" stílusokhoz való tartozást. Ezt különösen az 1982-es Műcsarnokban rendezett kiállításán mutatta meg, ahol alkotásai merészen tükrözték a kor szellemiségét és a művészi szabadság iránti elköteleződést.

Most ezekből, illetve az életmű utolsó két évtizedében alkotott festményeiből is ízelítőt kaphat a kiállítás látogatója. Bizonyítékul arra, hogy a harmónia és a szigorú konstrukció filozófikus megfogalmazása, akár egyetlen, nem nagyméretű alkotáson belül (a Kép című festményen például) hogyan lehetséges.