A világ legismertebb földrengéskutatójának története | ma7.sk A földrengések rejtélyes és gyakran pusztító természeti jelenségek, amelyek megértéséhez elengedhetetlen a tudományos kutatás. A legkiválóbb szakemberek közé tartozik az a kutató, akinek munká

A földrengések kétségkívül az egyik legfélelmetesebb természeti jelenség, amely az emberekben pánikot kelt. Az évszázadok folyamán számos olyan hatalmas rengésről maradtak fenn feljegyzések, amelyek nem csupán a földfelszínt, hanem az emberi életet is drámaian megváltoztatták. A történetek, amelyek a tragikus következményekről és a halálos áldozatok számáról szólnak, mély nyomot hagytak a kollektív emlékezetben.

Az igazság az, hogy egy-egy földmozgás várható bekövetkeztét csupán valószínűsíteni lehet, legfeljebb bizonyos hang- és fényjelenségek, illetve az állatok viselkedésében bekövetkező változások alapján gyanakodhatunk a hamarosan bekövetkező eseményre.

Sajnos a német tudós gümőkórban megbetegedett, és 34 éves korában távozott az élők sorából. Halála előtt nem sokkal azonban egy ambiciózus ötlettel állt elő: javasolta egy globális megfigyelőhálózat létrehozását, amely a betegségek nyomon követésére és megelőzésére összpontosítana.

A földrengések tanulmányozása kiemelkedő jelentőséggel bír olyan területeken, ahol a talajmozgások gyakorisága magas. Ilyen példa az Egyesült Államok nyugati partvidéke, különösen Kalifornia állama, ahol rendszeresen tapasztalhatók kisebb és nagyobb földrengések. Ezek a természeti jelenségek nemcsak jelentős anyagi károkat okozhatnak, hanem sajnos emberi életeket is követelhetnek, így a kutatások elengedhetetlenek a biztonságosabb jövő érdekében.

Felmenői németországi bevándorlók voltak, és egy életrajzírója szerint a szülei kétszer házasodtak össze, ám végül végleg elváltak útjaik. Édesanyja első gyermekeként egy lány született, aki később tehetséges költővé vált, de sajnos idősebb korában Alzheimer-kórban szenvedett, és egy elmegyógyintézet falai között hunyt el. A szülei második házassága alatt látta meg a napvilágot Charles, ám apját valójában sosem ismerte igazán. Anyjával való kapcsolata komoly bonyodalmakat rejtett, így inkább a nagyapjához fűzte szorosabb kötelék. Fiatal korában – talán a gének különös játékának következményeként – mentálisan instabil volt, ami miatt egy pszichiáter is foglalkozott vele. A róla készült feljegyzések érdekes betekintést nyújtottak az életrajzírók számára, akik ezeket az információkat értékes adalékként használták fel.

Egyetemi évei nem voltak mentesek a kihívásoktól, de végül a Stanford Egyetemen szerezte meg fizikai diplomáját. Akkoriban úgy tűnt, hogy a részecskék szerkezetének kutatásában fog kiemelkedő eredményeket elérni. Számos tudományos cikket publikált az atommagok körül keringő elektronokról, azonban néhány év elteltével a Carnegie Institute szeizmológiai laboratóriumában kezdett dolgozni, végleg elhagyva a kvantumfizika világát.

Idővel egy kis csapat alakult ki körülötte, ennek legjelentősebb képviselője egy Németországból kivándorolt zsidó származású tudós, Beno Gutenberg (1899-1960) volt, akivel Richter évtizedeken át együtt vizsgálta a földrengések különböző fizikai adatait. Kapcsolatuk sokáig inkább munkatársi volt, Richter egyik életrajzírója (Susan E. Hough) szerint egyfajta rivalizálás is volt közöttük és csak az 1950-es években mélyült el barátsággá. Gutenberget azért is kell kiemelni, mert az, amit ma a földrengések erősségét jellemző Richter-skálaként ismer a világ valójában kettejük munkájának a "gyümölcse", de a német tudós szinte irtózott a nyilvánosságtól nem ragaszkodott ahhoz, hogy az ő neve is odakerüljön.

Bár ez a beosztás laikusok számára is érthető, a végeredmény mégis inkább szubjektív. A Richter- és Gutenberg-skála a földrengések erősségét a szeizmográf által rögzített legnagyobb kitérés és az epicentrumtól való távolság figyelembevételével határozza meg, megfelelő korrekciók alkalmazásával. Érdemes megjegyezni, hogy az egyes fokozatok között 32-szeres különbség van, mivel a 100 km távolságban elhelyezkedő szeizmográf által mikrométerben mért elmozdulás tízes alapú logaritmusán alapul.

Richter azért is lehetett sikeres, mert nem sokkal korábban Harry O. Wood (1878-1958) és John August Anderson (1876-1859) kifejlesztett egy torziós szeizmométert, amellyel rövid időtartamú földrengések hullámait tudták rögzíteni.

A Richter-skála elméletileg végtelen, de a gyakorlatban a 10-es erősségű rengés már világméretű katasztrófát jelentene. Szerencsére eddig még nem tapasztaltunk ilyen mértékű földrengést. Amikor azonban a hírekben 5-6-os erősségű földmozgásokról számolnak be, az szinte biztosan anyagi károkkal jár, amelyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

A 0-1 közötti fokozatú rengésekből naponta sokezer lehet a Földön akár minimális szeizmicitású területeken is, az erősebb rengések viszont már elsősorban jól kijelölhető térségekben tapasztalhatók. Minél erősebb földmozgásról van szó, a gyakoriságuk annál kisebb. Kilencesnél erősebb földrengés mintegy húszévente fordul elő. A Richter-skála bevezetése óta mért legnagyobb, 9,5 erősségű földrengés Chile partjai előtt következett be 1960-ban. A második legerősebb, 9,2 erősségű földrengés 1960-ban Alaszkában történt, a 2004 karácsonyi indiai-óceáni földrengés erőssége 9,1 volt. A mai Magyarország területén kipattant legnagyobb földrengés Komáromban keletkezett 1763. június 28-án, erősségét 6,3-ra becsülik.

Richter egész életét a szeizmográfia tudományának szentelte, és bár nem volt mesterének tucatnyi tanítványa, akik követték volna az útját, az általa hagyott örökség mégis jelentős. Elkötelezetten támogatta a földrengésbiztos épületek építési szabályainak kidolgozását, és határozottan ellenezte a harminc emeletnél magasabb épületek megvalósítását, hiszen tisztában volt a természet erőivel. Aktívan részt vett a dél-kaliforniai földrengésjelző hálózat megalapításában, amely nem csupán a földmozgások erősségét és epicentrumait mérte, hanem azok gyakoriságát is rögzítette. Emellett több nyelvet is megtanult, beleértve a japánt is, hogy a szakmai irodalmat eredeti nyelven is olvashassa, így bővítve tudását és tapasztalatait a földrengések terén.

A szakmai közéletben 1998 óta a korábban róla elnevezett skála helyett egy új megközelítést alkalmaznak, amely az európai makroszeizmikus skála néven ismert, és a Mercalli-skálához hasonlít. Ez a skála nem a földrengés epicentrumában felszabaduló energia mennyiségét veszi alapul a rengés erősségének meghatározásakor, hanem a földrengés következtében tapasztalt hatások és pusztítás mértékét vizsgálja a helyszínen. Az európai makroszeizmikus skála is 12 fokozatot tartalmaz, ám hasonlóan a Mercalli-skálához, ez is szubjektív jellegű.

Negyven évvel ezelőtt, 1985. szeptember 30-án hunyt el.