A harag elnyomása súlyos mentális kihívásokat idézhet elő.
Végső búcsú Schmuck Andortól - Utolsó útjára kísérték a nyugdíjasok gyámolítóját - fotók
A haragnak sokkal rosszabb a megítélése, mint amilyet érdemelne. Valójában hasznos érzelem, amely megmutatja a korlátainkat, és egyértelműen jelzi, ha cselekvésre van szükség. De mivel kimutatása, különösen a nők körében, társadalmilag helytelen viselkedésnek tartott, gyakran elnyomjuk. Természetesen ez nem segít, mert attól, hogy elnyomunk egy érzelmet, még nem tűnik el. Épp ellenkezőleg: a legalkalmatlanabb pillanatokban is újra felszínre törhet, vagy más érzésekbe és viselkedésekbe is beépülhet. Íme az utóbbira néhány gyakori példa.
Sokan gyerekként azt tanulták, hogy a harag gonosz, rossz dolog. Emiatt félnek a saját érzéseiktől, és belső konfliktust élnek át, amikor dühösek lesznek. Megküzdési mechanizmusként gyorsan elterelik a figyelmüket, és másokra és azok szükségleteire összpontosítanak. Úgy kerülik el a konfliktusokat, hogy alárendelik magukat, és a harmónia iránti erős igénytől vezérelve azt teszik, amit a másik fél akar vagy mond. A nagyon érzékeny és empatikus emberek különösen hajlamosak erre a mintázatra.
A pszichoanalitikai megközelítések már régóta felfedték, hogy az elfojtott düh gyakran nem a külvilágra, hanem a belső világunkra irányul, ami depresszióhoz vezethet. Azok, akik hajlamosak erre a pszichés mechanizmusra, sokszor tapasztalhatják, hogy ok nélkül érzik magukat szomorúnak, reménytelennek és kimerültnek – mindezek a depresszió klasszikus jelei.
Az ilyen egyének gyakran korán elsajátították ezt a viselkedési mintát. Nehéz helyzetekben az volt a védekező mechanizmusuk, hogy azonosultak az agresszorral. Lelki világuk egy része ezután átvette a zaklató hangnemét - és ez a túlzottan kritikus hang a mai napig kísérti őket.
Az elfojtott düh egy másik megnyilvánulása lehet az önigazolás. Az emberi elme természeténél fogva arra törekszik, hogy a gondolatok, érzelmek és tettek összhangban legyenek egymással. Amikor ez az összhang megbomlik, feszültség keletkezik, amit nehéz elviselni. Ezért gyakran tudattalanul próbáljuk megmagyarázni saját döntéseinket. A probléma az, hogy ilyenkor hajlamosak vagyunk csak azokat az információkat figyelembe venni, amelyek megerősítik a saját álláspontunkat, miközben figyelmen kívül hagyjuk az ellentmondásos tényeket. Ez különösen jellemző lehet a perfekcionizmusra és kényszerbetegségekre hajlamos egyénekre, akiknek elvárásaik rendkívül magasak – mind önmagukkal, mind másokkal szemben. Amikor mások nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak, frusztrációval reagálnak. Úgy érzik, hogy mások csupán "megúszni" próbálják a feladatokat, miközben ők maguk óriási erőfeszítéseket tesznek. Azonban ez a viselkedés gyakran önbecsapáshoz vezet, amely gátolja a valódi önismeretet és a fejlődés lehetőségét.
Vannak olyan emberek, akik a haragjukat finomabb, alattomosabb eszközökkel élik meg, és ezzel másokat sújtanak. Például előfordulhat, hogy szándékosan elfelejtenek egy-egy megbeszélt találkozót vagy elhanyagolják az ígéreteiket, esetleg nem reagálnak az üzenetekre. Ez a passzív-agresszív viselkedés hosszú távon komolyan megrendítheti a kapcsolatokat. Ahelyett, hogy nyíltan kifejeznék érzéseiket és beszélnének a problémáikról, inkább a másik félre hárítják frusztrációjukat, ezáltal csak fokozzák a feszültséget.
A paranoia gyakran egy rejtett jelzőfénye az elfojtott haragnak. Azok, akik ezzel küzdenek, hajlamosak arra, hogy ahelyett, hogy kifejeznék a bennünket foglalkoztató zavarokat, inkább másokra vetítik ki az érzéseiket. E folyamat során meggyőzik magukat arról, hogy a körülöttük lévők haragot táplálnak irántuk – holott valójában ők maguk érzik ezt a feszültséget. Az ilyen egyének gyakran nehezen találják meg a bizalmat másokban, és a világot egy hideg, barátságtalan helyszínnek tekintik. Szinte minden helyzetben a legrosszabb forgatókönyvet valószínűsítik. Ennek oka, hogy folyamatosan azt gondolják, hogy mások haragját kell elkerülniük, ahelyett, hogy szembenéznének saját belső haragjukkal és frusztrációikkal.
