A Fantasztikus Négyes végre elérte azt, amire már régóta vágyott!

Nem meglepő, hogy a 21. századi blockbuster film- és sorozatgyártás egyik alapköve a képregények világa, különösen a szuperhősök. Gyakorlatilag a legnagyobb DC- és Marvel karakterek már mind megjelentek a vásznakon, azonban a Fantasztikus Négyes esetében Hollywood rendszeresen csúfos csalódásokkal nézett szembe. A szuperhős csapat kalandjai mindig is népszerűek voltak, de sajnos a filmes adaptációik nem mindig tükrözték vissza a képregények varázsát és mélységét.

A Fox felvásárlásával 2019-ben a Disney-hez került a legelső szuperhőscsalád jogai, így nem volt kérdés, hogy előbb-utóbb mikor érik el a Fantasztikus Négyes a multiverzumban való debütálást. Reed Richards, Sue és Johnny Storm, valamint Ben Grimm ikonikus karakterei régóta vártak arra, hogy méltó módon bemutatásra kerüljenek. A "Fantasztikus 4-es: Első lépések" című film végre lehetőséget ad arra, hogy a franchise újraéledjen, és megszabaduljon a korábbi, nem túl sikeres próbálkozások béklyóitól. Az új feldolgozás nemcsak a rajongók, hanem a szuperhősmozik világának is friss impulzust jelenthet.

Egészen lenyűgöző, hogy a Fantasztikus Négyes mennyire látványosan megbukott Hollywoodban, immár a 90-es évek óta minden egyes alkalommal.

Pedig a Fantasztikus Négyes már-már amerikai közkincs, és legalább annyira népszerű a szuperhősös képregényrajongók körében, mint Superman, Pókember vagy az X-Men. Valahogy azonban eddig senki sem tudta igazán megérteni, mi is az esszenciája ennek a csapatnak.

A Fantasztikus Négyes, amelyet Jack Kirby és Stan Lee teremtett meg a 60-as években, a szuperhősök világának úttörője lett. Ez a csapat volt az első, amelyet a Lee-Kirby duó közösen álmodott meg. A többi szuperhőstől eltérően itt a fókusz a családon belüli kapcsolatokra és a diszfunkciókra helyeződött, ami igazán különlegessé tette őket. Ezek a hősök nem rejtették el kilétüket, sőt, a társadalom szeme előtt éltek, mint igazi hírességek, akik a közönség tiszteletét és szeretetét élvezték.

A történet kiindulópontja, amely minden feldolgozásban jelen van, most is megmaradt: Reed Richards (Pedro Pascal), aki a világ egyik legbriliánsabb elméje, és felesége (Vanessa Kirby), öccse (Joseph Quinn) valamint legjobb barátja (Ebon Moss-Bachrach) egy merész űrutazás során kozmikus sugárzásnak vannak kitéve. Ez a különleges élmény mindannyiuk számára egyedi képességeket ad, ezzel megpecsételve sorsukat és felforgatva életüket.

Reed, a gumiember, képes a legváratlanabb formákba változni; Sue, aki láthatatlanná tud válni, számos más csodás képességgel is bír; Johnny, a lángoló fiú, mindig készen áll a kalandra, míg Ben, a hatalmas sziklaember, a csapat erőssége és védelmezője. Ők négyen nem csupán egy szuperhős csapat, hanem egy igazi család is. A Fantasztikus Négyes történetei tele vannak sci-fi elemekkel, ahol a tudomány, az űrutazás, valamint a különböző dimenziók és alternatív valóságok mindig középpontban állnak. Olyan, mintha a Rick és Morty univerzuma merített volna az ő kalandjaikból, azonban a Fantasztikus Négyes humorának van egy sokkal szeretetteljesebb és szívhez szóló jellege.

A mainstream Marvel-képregények világában a Fantasztikus Négyes éppolyan ikonikus helyet foglal el, mint a Bosszúállók vagy az X-Menek. Reed Richards és fia, Franklin, nem csupán kiemelkedő tudással és hatalmas képességekkel bírnak, hanem sokszor az univerzális sorsok alakításában is részt vesznek. Nem meglepő tehát, hogy a Marvel várta a multiverzumos történetek kibővítésével, hiszen a Fantasztikus Négyes ebben a kontextusban különösen jól teljesít. Ráadásul azzal, hogy egy alternatív világban játszódó narratívát választottak, elkerülték az eredettörténet újbóli bemutatását, így zökkenőmentesen integrálhatták őket a Marvel-moziuniverzumba (MCU).

A filmet eredetileg Jon Watts, az újkori Pókember-filmek sikeres rendezője irányította volna, ám a produkció körüli zűrzavarok – mint a Covid-járvány, a sztrájkok és a forgatókönyv folyamatos átírása – végül más irányba terelték a dolgot. Így Matt Shakman, aki inkább a tévé- és színházi munkáiról ismert, és a Moon Knight című sorozatért felelős rendezőként vált ismertté, vette át a projektet. Shakman korábban már dolgozott Marvel-projekteken, mint például a WandaVízió, és részt vett nagyobb költségvetésű sorozatokban is, mint a Trónok harca, de filmes rendezőként utoljára 2014-ben állt kamera mögé, és ekkora büdzsével még sosem dolgozott.

A franchise körüli balszerencse és a korábbi előzetesek alapján valószínűleg mindenki óvatosan közelítette meg a dolgot. A Marvel fantáziátlan CGI-jával és egyre monotonabb vizuális stílusával szemben itt egy erőteljes retrofuturista vízió bontakozik ki, amely a hatvanas évekből merít inspirációt. A szereplőgárda is figyelemre méltó, még ha Pedro Pascal az utóbbi években kissé túlhasználtnak tűnik (gondoljunk csak a Gladiátor II.-re, A mandalóri-ra vagy a The Last of Us-ra). Az ikonikus bajsza pedig nem igazán passzol Reed Richards karakterének, aki általában vagy simára borotvált, vagy éppen ellenkezőleg, nagyon zűrös külsejű.

Pascal nem igazán mutat be olyan új elemeket, amelyek ne lennének ismerősek a korábbi munkáiból. Reed karaktere sem bonyolultabb annál, mint amit a zseni archetipikus ábrázolása kínál: csendes, mértéktartó, reálisan gondolkodó, néhány apró manírral rendelkezik, és mindig úgy tűnik, mintha éppen egy szellemi játszmát folytatna valakivel a fejében.

Ellenben Vanessa Kirby esetében egy valóban friss, új színt csempészett a karakterébe. Sue Storm a megtestesült ősanya-energia, aki, bár diplomatikus és nyugodt természetű, kész bármit megtenni, ha a gyermeke biztonságáról van szó. Egy adott pillanatban akár azt is kéri a testvérétől, Johnnytól, hogy ölje meg valakit, aki ártani akar nekik. Ez a kérés annyira meglepő és eltér a Marvel filmes univerzuma családbarát hangzásától, hogy szinte ki is lóg a filmből. Mégis, nem tűnik idegennek, hiszen Sue karakterének minden drámai reakciója rendkívül emberi és hiteles. Miközben folyamatosan a béke és az összhang megteremtésére törekszik, van egy határ, amelyet átlépve azonnal a legélesebb válaszreakcióra képes.

Ez a kifejezetten emberi, egyáltalán nem szuperhősökre jellemző viselkedés segíti átélhetővé és igazán családiassá tenni az egyébként közel sem hétköznapi karaktereket.

A Marvel az utóbbi időszakban mintha háttérbe szorította volna a karaktereik emberi oldalának bemutatását, és inkább traumákra vagy szimplán hétköznapi szituációkra építettek, hogy közelebb hozzák őket a nézőkhöz. Ezzel szemben Shakman mesterien alakította a filmet, ügyesen fókuszálva a családi dinamikára, miközben lehetőséget adott arra, hogy a négy főszereplő személyiségét is mélyebben feltárja.

Ezek nem túl bonyolult személyiségek és problémák, mégis sokkal könnyebb velük azonosulni, mint olyan dolgokkal, hogy most melyik három számjegyű alternatív univerzum idővonalát akarják melyik párhuzamos valóságból ideteleportált emberekkel elpusztítani.

Nagyon sokat segít a helyzeten, hogy az Első lépések végre egy kicsit azt az érzést adja vissza, mint a korai Marvel-filmek. Ez egy felnőtt mese, kissé elnagyolt karakterekkel, ahol viszonylag tiszta, ki a jó és ki a rossz, és a történet sem akar vagy próbál negyven másik himbálózó történetszálat összekapcsolni, ami annyira lerontotta az elmúlt évek MCU-produkcióinak az élvezhetőségét.

Galaktusszal egy viszonylag egyszerű, de mégis izgalmas történet bontakozik ki, amely a film kezdetétől egészen a végéig tart. Megérkezik egy eddig sosem látott űristen, aki bolygókat falatozik, és a hűséges szolgája már előre figyelmeztette az emberiséget, hogy a Föld a következő célpontja. A film nem vesztegeti az időt bonyolult előzményekre vagy háttérinformációkra; helyette egyértelműen és gördülékenyen vezeti be a nézőt egy izgalmas alaphelyzetbe. Az odavezető út tele van feszültséggel és érdekességgel, sőt, néhány pillanat kifejezetten szívszorító, különösen az újszülött kisbaba sorsának alakulásánál.

Egészen lenyűgöző, hogy hosszú évek várakozása után végre megérkezett egy Marvel-film, amelynek nem az a benyomása, mintha a Disney az utolsó percben Tajvanra delegálta volna az animációs munkálatokat. Mivel a film nem a hagyományos MCU keretein belül játszódik, hanem egy alternatív idősíkon, a készítők szabadabban formálhatták meg a világot. Az eredmény egy lenyűgöző, az ötvenes és hatvanas évek esztétikáját felidéző, retrofuturisztikus környezet, amely külön karaktert ad az egész filmnek, és szinte minden egyes képkockát élvezetessé varázsol. Ebben a világban a Fantasztikus Négyes tagjai igazi celebek, a technológiai fejlődés egyedülálló irányt vett, és a környezet is egészen másként fest, mint amit a többi Marvel mozi kínál. Már önmagában ez is sokkal izgalmasabb, mint a prágai, budapesti vagy varsói városrészeket nézni, miközben Moszkvának vagy Párizsnak próbálják eladni őket.

Merem állítani, hogy a Pókember- és A galaxis őrzői filmeken kívül a Bosszúállók: Végjáték óta nem tapasztaltam ennyire szórakoztató Marvel-alkotást. Bár nem annyira humoros, mint egy James Gunn rendezés, és az akciójelenetek száma is eltörpül a Pókember-filmekhez képest, amikor mégis akció van, az lenyűgözően fest. Ráadásul a készítőknek sikerült egy igazán különleges trükköt is bemutatniuk: a hagyományosan szörfdeszkán közlekedő Hírnök olyan menő módon szörfözik a láván, űrködön és féreglyukhullámokon, hogy az egyszerűen elmondhatatlan!

Ez egy tudományos-fantasztikus elemekkel teletűzdelt családi kalandfilm, amelynek nem cseszik szét a történetvezetését kényszeres cameókkal, árukapcsolásokkal és más kikacsintásokkal, nincsenek beleerőltetve oda nem illő karakterek, és nem érzi azt az ember, hogy tájékozatlan színészeket lát érzelmek nélkül hablatyolni zöld háttér előtt. Hosszú évek után ez az első alkalom, hogy egy kicsit sikerült elkapni azt a Marvel-varázst, amire a Disney évtizedek óta tartó, dollármilliárdos bizniszt épített.

Most pedig néhány izgalmas, de spoileres információ következik azok számára, akik már mindent láttak a Marvel univerzumban: